Albánia köldöke

Pálmaliget Elbasan óvárosában. Fotó: Major Anita

Érthető izgalommal lépjük át annak a városnak a határát, amelynek legbarátságosabb elnevezése is „lesújtó ököl”, „a hely, ahonnan mások birtokait lerohanják”, „az erőd”, és amelynek múltjában nehéz olyan pillanatot találni, amely ne a véres hódításokkal vagy rendfenntartással függene össze. Pedig Elbasan csodálatos város is lehetne, és nyugodtan nevezhetnénk „a helynek, ahol a hegyvidék elsimul”, ahol Északot felváltja Dél; a hó, a jég és a sötétség birodalmát a cirógató fények és melegek, a citromligetek és a ritkás olajfaerdők – egyszóval a havasokból érkezve maga lehetne a Menedék a szétfagyott embernek.

A híd

Török híd a Szkumbi folyón. Fotó: Margittai Gábor

Meg se forduljon a fejünkben, hogy átkelünk a vízen! Ha mégis olyan eszelősek lennénk, hogy átkelünk, véletlenül se forduljunk jobbra az ösvényen! Ha teszünk a jó tanácsra, és mégis jobbra fordulunk, nyugodtan magunkra vethetünk. Keresztet, vagy ami jólesik.

Ha a kutyák is elfogynak

Újra az albán hegyvidéken, úton a tenger felé. Fotó: Major Anita

Aki egy percre megáll Macedónia és Albánia határán, és lebámul a hegytetőről, és megpillantja az ezüstösen csillogó szerpentin alatt a hatalmas, megművelt medencét, a szántóföldek patchworkjét, majd a földek és a falvak határán a fenyegetően föltornyosuló sziklafalakat, nem csoda, ha felhagy minden reménnyel. Főként, ha már cipő sincs a lábán, ruha a testén, hetek óta étel a gyomrában, és ütik-verik, hogy vonszolja tovább magát a megsemmisülésbe. Kissé szégyenkezve ülünk vissza légkondicionált autónkba, és ereszkedünk be a jó minőségű aszfaltúton a hegyek közé, miközben ott vonulnak előttünk a szellemkatonák. Néha megtántorodnak, sokan összeesnek, de nincs megállás, mert aki megtorpan, arra néhány perc múlva már csak nagyobb hóbucka emlékeztet.

Krumpli a bunkerban

Halálmars az albán hegyekben. Forrás: Das Interessante Blatt

Szakad a hó, olyan sűrűn esik, hogy a templom szürke, zömök tömbje is eltűnik a hófüggöny mögött. Itt állnak hát újra a strugai templom udvarán, dideregve, lyukas cipőjükből kikandikáló, kékre fagyott lábujjakkal, megfogyatkozott erővel és reményekkel, arccal az albániai Durazzó és az Adria partvidéke felé, amely olyan távolinak tűnik, mintha másik bolygón vagy másik galaxisban lenne. Előtte ismét át kell kelni az albán hegyeken, és nem tudják, hogy aztán át kell evickélni egy sokkal borzalmasabb helyen, a mocsárvidéken, hogy elérjenek majd a pokol újabb kapujába. Már elterjedt a hír az osztrák–magyar fogolytisztek között, hogy lehetetlen eljutni a monastiri vasútig, hogy a bolgárok megállíthatatlanul törnek előre, hogy Rigómezőnél meg a saját seregtestek és a németek morzsolják föl éppen a szerb utóvédeket, úgyhogy futni kell tovább a hegyek útvesztőjében, osztozva a megvert szerbek sorsában.

Félhold az Ohridi-tó fölött

 

A Szent Jovan Bogoszlov templom az Ohridi-tónál. Fotó: Major Anita

Több száz torokból harsan fel a csatakiáltás, s mielőtt elhalna moraja, ugyanilyen zord és ellentmondást nem tűrő énekké forrnak össze a hangok. Zárt rendben, fejüket az égnek vetve masíroznak a törökök, kezükben lobog a vérpiros félholdas zászló, amerre menetelnek, megáll az élet. Döbbenten megtorpanunk mi is; majd felfejlődünk a hegytetőre kapaszkodó sereg utóvédjének, lássuk, mi lehet az ostrom tárgya. A sokat látott Ohrid utcáin megdermednek a járókelők, és amikor fölérünk a Plaošnik platójára, és a törökök hadrendbe fejlődnek a Szent Panteleimon kolostor előterében, már mindenre fel vagyunk készülve.

Ahonnan az angolnák

Görögkeleti kápolna a felduzzasztott Fekete-Drin partján, a macedóniai Lukovó közelében.
Fotó: Major Anita

Nem csak a megszokottá vált vánszorgó csontvázakkal lehet összefutni a strugai országúton, és nem is csak kutyagoló francia matrózokkal, amerikai vöröskeresztes nővérekkel vagy brit újságírókkal, akik az első adandó alkalommal hazaküldik kétségbeejtő tudósításaikat a sokat szenvedő szerb hadseregről és népről, hanem többek között itt találkozhatunk olyan prominens személyiségekkel is, mint Wéber Bélával, a budapesti Operaház szépreményű első hegedűsével, aki éppen azzal üti el idejét, hogy mázsás köveket cipel a vállán társaival együtt, ezzel is támogatva az útjavítások nehezen haladó munkálatait. Wéber Béla és társai munkakedvét bocskoros szerb őrök nem hagyják lankadni, amihez olykor a puskatust is igénybe veszik.

Testvériség, egység – a temetőben

Albán harcosok kivégzésük előtt – festmény a peshkopi múzeumban. Fotó: Margittai Gábor

Mindig tartogat meglepetéseket az albán–macedón határvidék, és így van ez már évszázadok óta. A Fekete-Drin völgyén nem csak nyomorult hadifoglyokat tereltek föl 1915 késő őszén, de erre masíroztak hódító és megszálló seregek is, amióta világ a világ. Ide telepedtek az oszmán helyőrségek, hogy kordában tartsák a mindig lázongó, mindig felkelésre kész szkipetár törzseket. 1916-ban, nem éppen a mi dicsőségünkre, Peshkopiba települt egy osztrák–magyar megszálló egység is, amely lángba borította az ellenállás fészkeit, bőszen akasztgatott – régi jó k. u. k. szellemben –; a mai albánok mégis hajlamosak csak a szépre emlékezni velünk kapcsolatban. A törökverő Szkander bégre és Hunyadi Jánosra; az osztrák–magyar közigazgatás által lehetővé vált anyanyelvi oktatásra – egyáltalán: az albán kultúra és identitás megerősítésére.

Csak egy kis domb

Régi sír Ujmisht közelében, ahová 1915. november 16-án ért a halálmenet. Fotó: Major Anita

Csak annyit tudunk a faluról, hogy szörnyű megpróbáltatások érték itt az osztrák–magyar hadifoglyokat 1915. november 17-én, amikor már az elemek is összeesküdtek ellenük. A hegyvidék magasabb régióiba érve szakadó hó, pengeéles jeges eső, téli viharok, lefagyott utak várták az erejük végére ért katonákat, akik egyre nagyobb számban maradoztak le, majd kapták meg őreiktől a szuronyos kegyelemdöfést az út szélén. De sokszor már arra sem volt szükség. Aki pedig elgyengült bajtársa segítségére sietett, az bizonyosan ott maradt vele félig ülő vagy haldokló emberszoborrá fagyva. Sokan meg egyszerűen beleszédültek a feneketlen szakadékokba. Ennivaló rég nem volt, még pénzért sem lehetett kapni, mivel a lakosság elmenekült, vagy kiirtották a Balkán-háborúkban 1912–13-ban. A halálmenetet láthatatlanul kísérő albán harcosok azért le-lecsaptak a szerb kíséretre, és a foglyok sokszor két tűz közé kerülve kaptak golyót vagy kézigránát repeszét.

A halál négyszöge

A hegyvidéki albán falu látképe, ahol csaknem tömegmészárlásra került sor.
Fotó: Margittai Gábor

Bicajnál az út hirtelen az egek felé rántja az embert, emelkedni kezd, eltávolodva a Drin sötéten örvénylő vizétől; és Bicajnál az út szinte az egekbe rántott több mint hatszáz osztrák–magyar tisztet, köztük csaknem egyharmadnyi magyart. A hegyek között szétterülő lapály szűkül, bezárul. Szelíd, de végtelen esőben elindulunk a hegyek felső régióiba – ahová 1915 novemberének második felében elvergődtek a hadifoglyok. Bicaj néhány száz lelkes kis hegyi falu, amelynek lakossága fel nem foghatja, mi az ördögöt keres két magyar azon a helyen, ahová régi hagyomány szerint az adószedők és a hatalom emberei is csak elvétve teszik be a lábukat.

Elátkozott hegyek

Az albán hegyvidék Kukës fölött. Fotó: Major Anita

Ha azt mondjuk, Albánia a kontinens egyik legszebb országa, még nem mondtunk semmit. Még nem beszéltünk az Elátkozott Hegység csipkés gerinceiről, a mély szurdokokban futó hegyi folyókról, nem említettük a sós mocsárvidéket, amelynek szilárdabb kiemelkedésein középkori várak állnak ma is. Vagy az isten háta mögötti hegyvidéki falvakat, ahol templomokban vagy dzsámikban dicsérik az Urat, és még ma is él az ősi szokásjog, amely a vendéget mindenek fölé, a jog ellen vétőket pedig mindenek alá helyezi, és sétáló halottnak tekinti.

Átkelés a tó fenekén

Szerb csapatok az albániai Vezír hídnál 1915 novemberében

Annyian intettek, hogy ezen a határon már ne lépjünk át, és hogy felejtsük el a törzsi területeket, ahol bármi megtörténhet velünk, és még csak meg sem tudják hozzátartozóink, hogy most tagadhatatlanul némi lámpalázzal hagyjuk el Koszovót, és gördülünk át Albániába. Azt is mondták hozzáértők, akik évek óta laknak Tiranában, hogy a mirdita albánok területén nem vezet át autóút, csak öszvércsapás, de ha mégis megkísértjük az átkelést, hát lelkünk rajta.
Akkor lelkünk rajta, mivel nincs más út, a hadifoglyoknak sem volt. Megyünk, amerre őket terelték 1915 novemberében.

Szinán pasától Mehmet pasáig

A prizreni vár, alatta a szerb negyed még eredeti állapotban. Képeslap

Miközben a foglyok a prizreni vár falai között dekkolnak, és szinte már úsznak az egyre erősödő ágyúdörgésben meg a szabadulás reményében, addig mi leereszkedünk az oszmán citadella meredek útján, hogy körülnézzünk a török–albán városka zegzugos utcáin. Elhaladunk a lerombolt szerb negyed házromjai és görögkeleti katedrálisának maradványai mellett, majd a kísérteties világból átlépünk Prizren óvárosának eleven labirintusába. Bedekkerként Szöllősy Aladár és Szakraida István k. u. k. hadnagyok, valamint magyar meg cseh bakák naplóját használjuk. Kezünkben ezekkel a feljegyzésekkel és régi fotókkal ide-oda lépegetünk az 1915. novemberi és a száz évvel későbbi Prizren között. S ahogy elmerülünk az óvárosban, lassan már nem tudjuk, melyik az igazi.

Vár állott, most tömegsír

Prizren látképe a várból a Bisztrica folyóval. Fotó: Major Anita

Nem fér a fejünkbe, hogyan tudott sakkban tartani csaknem negyvenezer embert néhány száz fegyveres. Méghozzá kivénhedt bocskoros népfelkelők ócska elöltöltős puskával, maguk is kiéhezve és reményt vesztve, akiket egy elkeseredett rohammal le lehetett volna söpörni a prizreni várdombról. Aztán szépen felszívódni a környező hegyekben… És akkor nincs halálmars, nincs Szamár-sziget, nincs franciaországi lövészárokásás és éhenhalás, és nem az történik, hogy a fogságba esett 85 ezer osztrák–magyar katonából mindössze hatezren élik túl a szerb–olasz–francia hadifogságot, és ebből a hatezerből aztán néhány éven belül sokan öngyilkosok lesznek, megőrülnek, szépen belehalnak azokba a testi és lelki bajokba, amelyeket talán éppen itt, a prizreni vár falai között szedtek össze.

Az utolsó rigómezei csata

Szerb felirat az első rigómezei csata emlékére emelt koszovói emlékmű falán.
Fotó: Major Anita

Mi mindent jelent Rigómező nekünk, magyaroknak? Csak egy lenne a távoli harcmezők közül, ahol középkori magyar katonák csontjait rejti a föld? Ahol összeomlott a keresztény Balkán a XIV. században, hamarosan magával rántva a Magyar Királyságot is? Ahol a török előrenyomulással „megkezdődött” Trianon: azaz a pusztító demográfiai folyamat, amely megállíthatatlanul vezetett az ország szétdarabolásához?