Vlora kikötője. Fotó: Margittai Gábor |
2015. december 14., hétfő
Dante hajója
Ami a Vojusza árterében történt, azt csak hozzávetőlegesen
lehetett szavakba önteni. A hadifogolysereg éle, a több száz osztrák–magyar
tiszt az elsők között jutott át a folyón, így ők nem tudhatták, hogyan fordul a
part menti várakozás lassan, de megállíthatatlanul őrjöngésbe, hogyan szakad a
rossz idő a nyomorult közvitézek nyakába, akik közül sokan már olyan gyengék
voltak, hogy egyszerűen belefulladtak egy sáros pocsolyába, mert nem volt, aki
kiemelje onnan őket. „A gyengébbek a vízben fekszenek, azok már nem fáznak.
Egyvalaki egész éjjel mászkált tiszta meztelenre vetkőzve. (…) Egy pedig hason
fekve, a lába a többi között, arca egy kis vizesgödörben. Még néha felemelte a
fejét levegő után kapkodva. Segítség nincs!” – írja Nemes Károly ómoravicai
gazdálkodó.
2015. december 13., vasárnap
Harmadik part
![]() |
Hidak a Vojusza folyón. Fotó: Major Anita |
Az utolsó folyó semmiben nem különbözött az előző kettőtől: sáros
kanyarokat rajzolva a szkipetár síkságba igyekezett a tenger felé, helyenként
meredek partfalak között hömpölyögve, másutt széles hordaléksávot vonva maga
köré. A harmadik folyó mégis a legnehezebb akadálynak bizonyult, amióta
elhagyták a hegyvidéket, átgázoltak a mocsarakon, és már csak szinte járóföldre
kerültek végcéluktól. Mármint a kontinens peremétől.
2015. december 11., péntek
Pelikánok földjén
![]() |
Lezuhant repülőgép a mocsárvilág szélén. Fotó: Major Anita |
Lenyűgözőnek is nevezhetnénk az előttünk elterülő
mocsárvidéket, ha nem tudnánk, hogy több ezer osztrák–magyar hadifogolyból,
menekülő szerb katonából és civilből szőtt hullaszőnyeg terül el a mélyén. Aki
mindezt nem tudja, az persze gyönyörködhet a sós lagúnák szélén nyíló, színpompás
mocsári virágokban, a nádfalak fölött lebegő, légies pinealigetekben és a
természetes csatornák zegzugainál megcsillanó tengerben. Vagy elveszhet a
vörösesbarna parti homokdűnék között, amelyek olyan ritkaságokat rejtenek, mint
például egy elnéptelenedett napozókörlet, egy kávéház vagy egy orrával a
homokba fúródott kisrepülőgép.
2015. december 9., szerda
Mint akit a sírból húztak ki
![]() |
Velencei vár az albán mocsárvidék határán. Fotó: Major Anita |
Nincs benne a szolgálati szabályzatban, mit kell tenni akkor, ha bajtársaink mocskos rongyba csavart, langyos és véres emberhússal házalnak. Ahogy az sincsen benne, hány cigarettát ér egy felkoncolt bajtárs, hány élelmesebb bajtársat tud életben tartani kiszikkadt szöveteivel; de még az sincs ebben a szabályzatban, mi a teendő, ha éjszakánként ezek az élelmes bajtársak újra és újra hajtóvadászatot rendeznek, hogy a gyengéket és haldoklókat ott üssék agyon, ahol éppen a földre rogytak. Ezen a vidéken járunk most, ahol az egykor büszke és kutyaszerbiázó osztrák–magyar katonák utolsó reménye is elveszett, és az életben maradásért már bármit megtettek volna.
2015. december 7., hétfő
Szétbombázott remények
![]() |
Ütközet az Adrián |
Nem sokkal azután, hogy leértek a hegyek lábához, és meglegyintette őket a langyos síkvidéki levegő, hullani kezdtek, mint a legyek, mert az út mohón darálta a legyengült embereket. Valóságos hullaszőnyeg borította a Pekinjéből nyugatra futó országutat, és aki még nem volt halott vagy élőhalott, az sírva-kántálva koldult a falvakban, lopta az albánok tyúkjait, de még a kutyáit is, legelte a füvet a kecskék elől, és már az sem zavarta, ha a nekidühödött parasztgazda beledurrantott a flintájával. De ami a legszörnyűbb volt: az osztrák–magyar foglyok egymás ellen fordultak.
2015. december 6., vasárnap
Az utolsó vezír
Pekinje városközpontja. Fotó: Margittai Gábor |
Teljességgel kizárt, hogy elkerüljük a Párt Acélját, ha
Elbasanból nyugati irányba távozunk, és vetünk egy pillantást az út mellett
elterülő szennyes, leharcolt, szétmálló fémipari gyárszörnyetegre, amely Enver
Hodzsa eltökéltségét dicséri. Az albán diktátor 150 hektárra álmodott vas- és
acélkombinátot a kilencszázhatvanas évek elején, és a kínai testvéreket hívta
meg, hogy ez az álom valóra váljon, majd mint „Albánia második nemzeti
felszabadítását” hirdethesse a gyanakvó és irigy imperialista kapitalizmusnak.
Ez a felszabadítás letarolta a Szkumbi folyó völgyét, felszaggatta vasúti
sínekkel és aszfaltutakkal a földeket, és a Párt Acéljából mára csak
ímmel-ámmal működő roncsokat hagyott azon a területen, ahol 1915-ben osztrák–magyar
foglyok indultak a tenger felé.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)