2015. december 14., hétfő

Dante hajója

Vlora kikötője. Fotó: Margittai Gábor


Ami a Vojusza árterében történt, azt csak hozzávetőlegesen lehetett szavakba önteni. A hadifogolysereg éle, a több száz osztrák–magyar tiszt az elsők között jutott át a folyón, így ők nem tudhatták, hogyan fordul a part menti várakozás lassan, de megállíthatatlanul őrjöngésbe, hogyan szakad a rossz idő a nyomorult közvitézek nyakába, akik közül sokan már olyan gyengék voltak, hogy egyszerűen belefulladtak egy sáros pocsolyába, mert nem volt, aki kiemelje onnan őket. „A gyengébbek a vízben fekszenek, azok már nem fáznak. Egyvalaki egész éjjel mászkált tiszta meztelenre vetkőzve. (…) Egy pedig hason fekve, a lába a többi között, arca egy kis vizesgödörben. Még néha felemelte a fejét levegő után kapkodva. Segítség nincs!” – írja Nemes Károly ómoravicai gazdálkodó.   

2015. december 13., vasárnap

Harmadik part


Hidak a Vojusza folyón. Fotó: Major Anita


Az utolsó folyó semmiben nem különbözött az előző kettőtől: sáros kanyarokat rajzolva a szkipetár síkságba igyekezett a tenger felé, helyenként meredek partfalak között hömpölyögve, másutt széles hordaléksávot vonva maga köré. A harmadik folyó mégis a legnehezebb akadálynak bizonyult, amióta elhagyták a hegyvidéket, átgázoltak a mocsarakon, és már csak szinte járóföldre kerültek végcéluktól. Mármint a kontinens peremétől.


2015. december 11., péntek

Pelikánok földjén

Lezuhant repülőgép a mocsárvilág szélén. Fotó: Major Anita

 

Lenyűgözőnek is nevezhetnénk az előttünk elterülő mocsárvidéket, ha nem tudnánk, hogy több ezer osztrák–magyar hadifogolyból, menekülő szerb katonából és civilből szőtt hullaszőnyeg terül el a mélyén. Aki mindezt nem tudja, az persze gyönyörködhet a sós lagúnák szélén nyíló, színpompás mocsári virágokban, a nádfalak fölött lebegő, légies pinealigetekben és a természetes csatornák zegzugainál megcsillanó tengerben. Vagy elveszhet a vörösesbarna parti homokdűnék között, amelyek olyan ritkaságokat rejtenek, mint például egy elnéptelenedett napozókörlet, egy kávéház vagy egy orrával a homokba fúródott kisrepülőgép.
 

2015. december 9., szerda

Mint akit a sírból húztak ki


Velencei vár az albán mocsárvidék határán. Fotó: Major Anita

Nincs benne a szolgálati szabályzatban, mit kell tenni akkor, ha bajtársaink mocskos rongyba csavart, langyos és véres emberhússal házalnak. Ahogy az sincsen benne, hány cigarettát ér egy felkoncolt bajtárs, hány élelmesebb bajtársat tud életben tartani kiszikkadt szöveteivel; de még az sincs ebben a szabályzatban, mi a teendő, ha éjszakánként ezek az élelmes bajtársak újra és újra hajtóvadászatot rendeznek, hogy a gyengéket és haldoklókat ott üssék agyon, ahol éppen a földre rogytak. Ezen a vidéken járunk most, ahol az egykor büszke és kutyaszerbiázó osztrák–magyar katonák utolsó reménye is elveszett, és az életben maradásért már bármit megtettek volna.


2015. december 7., hétfő

Szétbombázott remények

Ütközet az Adrián

Nem sokkal azután, hogy leértek a hegyek lábához, és meglegyintette őket a langyos síkvidéki levegő, hullani kezdtek, mint a legyek, mert az út mohón darálta a legyengült embereket. Valóságos hullaszőnyeg borította a Pekinjéből nyugatra futó országutat, és aki még nem volt halott vagy élőhalott, az sírva-kántálva koldult a falvakban, lopta az albánok tyúkjait, de még a kutyáit is, legelte a füvet a kecskék elől, és már az sem zavarta, ha a nekidühödött parasztgazda beledurrantott a flintájával. De ami a legszörnyűbb volt: az osztrák–magyar foglyok egymás ellen fordultak.


2015. december 6., vasárnap

Az utolsó vezír

Pekinje városközpontja. Fotó: Margittai Gábor

 
Teljességgel kizárt, hogy elkerüljük a Párt Acélját, ha Elbasanból nyugati irányba távozunk, és vetünk egy pillantást az út mellett elterülő szennyes, leharcolt, szétmálló fémipari gyárszörnyetegre, amely Enver Hodzsa eltökéltségét dicséri. Az albán diktátor 150 hektárra álmodott vas- és acélkombinátot a kilencszázhatvanas évek elején, és a kínai testvéreket hívta meg, hogy ez az álom valóra váljon, majd mint „Albánia második nemzeti felszabadítását” hirdethesse a gyanakvó és irigy imperialista kapitalizmusnak. Ez a felszabadítás letarolta a Szkumbi folyó völgyét, felszaggatta vasúti sínekkel és aszfaltutakkal a földeket, és a Párt Acéljából mára csak ímmel-ámmal működő roncsokat hagyott azon a területen, ahol 1915-ben osztrák–magyar foglyok indultak a tenger felé.


2015. november 30., hétfő

Albánia köldöke

Pálmaliget Elbasan óvárosában. Fotó: Major Anita


Érthető izgalommal lépjük át annak a városnak a határát, amelynek legbarátságosabb elnevezése is „lesújtó ököl”, „a hely, ahonnan mások birtokait lerohanják”, „az erőd”, és amelynek múltjában nehéz olyan pillanatot találni, amely ne a véres hódításokkal vagy rendfenntartással függene össze. Pedig Elbasan csodálatos város is lehetne, és nyugodtan nevezhetnénk „a helynek, ahol a hegyvidék elsimul”, ahol Északot felváltja Dél; a hó, a jég és a sötétség birodalmát a cirógató fények és melegek, a citromligetek és a ritkás olajfaerdők – egyszóval a havasokból érkezve maga lehetne a Menedék a szétfagyott embernek.


2015. november 29., vasárnap

A híd

Török híd a Szkumbi folyón. Fotó: Margittai Gábor

Meg se forduljon a fejünkben, hogy átkelünk a vízen! Ha mégis olyan eszelősek lennénk, hogy átkelünk, véletlenül se forduljunk jobbra az ösvényen! Ha teszünk a jó tanácsra, és mégis jobbra fordulunk, nyugodtan magunkra vethetünk. Keresztet, vagy ami jólesik.


2015. november 28., szombat

Ha a kutyák is elfogynak

Újra az albán hegyvidéken, úton a tenger felé. Fotó: Major Anita


Aki egy percre megáll Macedónia és Albánia határán, és lebámul a hegytetőről, és megpillantja az ezüstösen csillogó szerpentin alatt a hatalmas, megművelt medencét, a szántóföldek patchworkjét, majd a földek és a falvak határán a fenyegetően föltornyosuló sziklafalakat, nem csoda, ha felhagy minden reménnyel. Főként, ha már cipő sincs a lábán, ruha a testén, hetek óta étel a gyomrában, és ütik-verik, hogy vonszolja tovább magát a megsemmisülésbe. Kissé szégyenkezve ülünk vissza légkondicionált autónkba, és ereszkedünk be a jó minőségű aszfaltúton a hegyek közé, miközben ott vonulnak előttünk a szellemkatonák. Néha megtántorodnak, sokan összeesnek, de nincs megállás, mert aki megtorpan, arra néhány perc múlva már csak nagyobb hóbucka emlékeztet.


2015. november 27., péntek

Krumpli a bunkerban

Halálmars az albán hegyekben. Forrás: Das Interessante Blatt


Szakad a hó, olyan sűrűn esik, hogy a templom szürke, zömök tömbje is eltűnik a hófüggöny mögött. Itt állnak hát újra a strugai templom udvarán, dideregve, lyukas cipőjükből kikandikáló, kékre fagyott lábujjakkal, megfogyatkozott erővel és reményekkel, arccal az albániai Durazzó és az Adria partvidéke felé, amely olyan távolinak tűnik, mintha másik bolygón vagy másik galaxisban lenne. Előtte ismét át kell kelni az albán hegyeken, és nem tudják, hogy aztán át kell evickélni egy sokkal borzalmasabb helyen, a mocsárvidéken, hogy elérjenek majd a pokol újabb kapujába. Már elterjedt a hír az osztrák–magyar fogolytisztek között, hogy lehetetlen eljutni a monastiri vasútig, hogy a bolgárok megállíthatatlanul törnek előre, hogy Rigómezőnél meg a saját seregtestek és a németek morzsolják föl éppen a szerb utóvédeket, úgyhogy futni kell tovább a hegyek útvesztőjében, osztozva a megvert szerbek sorsában.

2015. november 25., szerda

Félhold az Ohridi-tó fölött

 
A Szent Jovan Bogoszlov templom az Ohridi-tónál. Fotó: Major Anita
Több száz torokból harsan fel a csatakiáltás, s mielőtt elhalna moraja, ugyanilyen zord és ellentmondást nem tűrő énekké forrnak össze a hangok. Zárt rendben, fejüket az égnek vetve masíroznak a törökök, kezükben lobog a vérpiros félholdas zászló, amerre menetelnek, megáll az élet. Döbbenten megtorpanunk mi is; majd felfejlődünk a hegytetőre kapaszkodó sereg utóvédjének, lássuk, mi lehet az ostrom tárgya. A sokat látott Ohrid utcáin megdermednek a járókelők, és amikor fölérünk a Plaošnik platójára, és a törökök hadrendbe fejlődnek a Szent Panteleimon kolostor előterében, már mindenre fel vagyunk készülve.

2015. november 23., hétfő

Ahonnan az angolnák

Görögkeleti kápolna a felduzzasztott Fekete-Drin partján, a macedóniai Lukovó közelében.
Fotó: Major Anita

Nem csak a megszokottá vált vánszorgó csontvázakkal lehet összefutni a strugai országúton, és nem is csak kutyagoló francia matrózokkal, amerikai vöröskeresztes nővérekkel vagy brit újságírókkal, akik az első adandó alkalommal hazaküldik kétségbeejtő tudósításaikat a sokat szenvedő szerb hadseregről és népről, hanem többek között itt találkozhatunk olyan prominens személyiségekkel is, mint Wéber Bélával, a budapesti Operaház szépreményű első hegedűsével, aki éppen azzal üti el idejét, hogy mázsás köveket cipel a vállán társaival együtt, ezzel is támogatva az útjavítások nehezen haladó munkálatait. Wéber Béla és társai munkakedvét bocskoros szerb őrök nem hagyják lankadni, amihez olykor a puskatust is igénybe veszik.


2015. november 20., péntek

Testvériség, egység – a temetőben

Albán harcosok kivégzésük előtt – festmény a peshkopi múzeumban. Fotó: Margittai Gábor

Mindig tartogat meglepetéseket az albán–macedón határvidék, és így van ez már évszázadok óta. A Fekete-Drin völgyén nem csak nyomorult hadifoglyokat tereltek föl 1915 késő őszén, de erre masíroztak hódító és megszálló seregek is, amióta világ a világ. Ide telepedtek az oszmán helyőrségek, hogy kordában tartsák a mindig lázongó, mindig felkelésre kész szkipetár törzseket. 1916-ban, nem éppen a mi dicsőségünkre, Peshkopiba települt egy osztrák–magyar megszálló egység is, amely lángba borította az ellenállás fészkeit, bőszen akasztgatott – régi jó k. u. k. szellemben –; a mai albánok mégis hajlamosak csak a szépre emlékezni velünk kapcsolatban. A törökverő Szkander bégre és Hunyadi Jánosra; az osztrák–magyar közigazgatás által lehetővé vált anyanyelvi oktatásra – egyáltalán: az albán kultúra és identitás megerősítésére.


Csak egy kis domb

Régi sír Ujmisht közelében, ahová 1915. november 16-án ért a halálmenet. Fotó: Major Anita


Csak annyit tudunk a faluról, hogy szörnyű megpróbáltatások érték itt az osztrák–magyar hadifoglyokat 1915. november 17-én, amikor már az elemek is összeesküdtek ellenük. A hegyvidék magasabb régióiba érve szakadó hó, pengeéles jeges eső, téli viharok, lefagyott utak várták az erejük végére ért katonákat, akik egyre nagyobb számban maradoztak le, majd kapták meg őreiktől a szuronyos kegyelemdöfést az út szélén. De sokszor már arra sem volt szükség. Aki pedig elgyengült bajtársa segítségére sietett, az bizonyosan ott maradt vele félig ülő vagy haldokló emberszoborrá fagyva. Sokan meg egyszerűen beleszédültek a feneketlen szakadékokba. Ennivaló rég nem volt, még pénzért sem lehetett kapni, mivel a lakosság elmenekült, vagy kiirtották a Balkán-háborúkban 1912–13-ban. A halálmenetet láthatatlanul kísérő albán harcosok azért le-lecsaptak a szerb kíséretre, és a foglyok sokszor két tűz közé kerülve kaptak golyót vagy kézigránát repeszét.

2015. november 17., kedd

A halál négyszöge

A hegyvidéki albán falu látképe, ahol csaknem tömegmészárlásra került sor.
Fotó: Margittai Gábor

Bicajnál az út hirtelen az egek felé rántja az embert, emelkedni kezd, eltávolodva a Drin sötéten örvénylő vizétől; és Bicajnál az út szinte az egekbe rántott több mint hatszáz osztrák–magyar tisztet, köztük csaknem egyharmadnyi magyart. A hegyek között szétterülő lapály szűkül, bezárul. Szelíd, de végtelen esőben elindulunk a hegyek felső régióiba – ahová 1915 novemberének második felében elvergődtek a hadifoglyok. Bicaj néhány száz lelkes kis hegyi falu, amelynek lakossága fel nem foghatja, mi az ördögöt keres két magyar azon a helyen, ahová régi hagyomány szerint az adószedők és a hatalom emberei is csak elvétve teszik be a lábukat.


2015. november 16., hétfő

Elátkozott hegyek


Az albán hegyvidék Kukës fölött. Fotó: Major Anita

Ha azt mondjuk, Albánia a kontinens egyik legszebb országa, még nem mondtunk semmit. Még nem beszéltünk az Elátkozott Hegység csipkés gerinceiről, a mély szurdokokban futó hegyi folyókról, nem említettük a sós mocsárvidéket, amelynek szilárdabb kiemelkedésein középkori várak állnak ma is. Vagy az isten háta mögötti hegyvidéki falvakat, ahol templomokban vagy dzsámikban dicsérik az Urat, és még ma is él az ősi szokásjog, amely a vendéget mindenek fölé, a jog ellen vétőket pedig mindenek alá helyezi, és sétáló halottnak tekinti.

2015. november 12., csütörtök

Átkelés a tó fenekén

Szerb csapatok az albániai Vezír hídnál 1915 novemberében

Annyian intettek, hogy ezen a határon már ne lépjünk át, és hogy felejtsük el a törzsi területeket, ahol bármi megtörténhet velünk, és még csak meg sem tudják hozzátartozóink, hogy most tagadhatatlanul némi lámpalázzal hagyjuk el Koszovót, és gördülünk át Albániába. Azt is mondták hozzáértők, akik évek óta laknak Tiranában, hogy a mirdita albánok területén nem vezet át autóút, csak öszvércsapás, de ha mégis megkísértjük az átkelést, hát lelkünk rajta.
Akkor lelkünk rajta, mivel nincs más út, a hadifoglyoknak sem volt. Megyünk, amerre őket terelték 1915 novemberében.

2015. november 10., kedd

Szinán pasától Mehmet pasáig

A prizreni vár, alatta a szerb negyed még eredeti állapotban. Képeslap

Miközben a foglyok a prizreni vár falai között dekkolnak, és szinte már úsznak az egyre erősödő ágyúdörgésben meg a szabadulás reményében, addig mi leereszkedünk az oszmán citadella meredek útján, hogy körülnézzünk a török–albán városka zegzugos utcáin. Elhaladunk a lerombolt szerb negyed házromjai és görögkeleti katedrálisának maradványai mellett, majd a kísérteties világból átlépünk Prizren óvárosának eleven labirintusába. Bedekkerként Szöllősy Aladár és Szakraida István k. u. k. hadnagyok, valamint magyar meg cseh bakák naplóját használjuk. Kezünkben ezekkel a feljegyzésekkel és régi fotókkal ide-oda lépegetünk az 1915. novemberi és a száz évvel későbbi Prizren között. S ahogy elmerülünk az óvárosban, lassan már nem tudjuk, melyik az igazi.

2015. november 5., csütörtök

Vár állott, most tömegsír

Prizren látképe a várból a Bisztrica folyóval. Fotó: Major Anita

Nem fér a fejünkbe, hogyan tudott sakkban tartani csaknem negyvenezer embert néhány száz fegyveres. Méghozzá kivénhedt bocskoros népfelkelők ócska elöltöltős puskával, maguk is kiéhezve és reményt vesztve, akiket egy elkeseredett rohammal le lehetett volna söpörni a prizreni várdombról. Aztán szépen felszívódni a környező hegyekben… És akkor nincs halálmars, nincs Szamár-sziget, nincs franciaországi lövészárokásás és éhenhalás, és nem az történik, hogy a fogságba esett 85 ezer osztrák–magyar katonából mindössze hatezren élik túl a szerb–olasz–francia hadifogságot, és ebből a hatezerből aztán néhány éven belül sokan öngyilkosok lesznek, megőrülnek, szépen belehalnak azokba a testi és lelki bajokba, amelyeket talán éppen itt, a prizreni vár falai között szedtek össze.


2015. november 3., kedd

Az utolsó rigómezei csata

Szerb felirat az első rigómezei csata emlékére emelt koszovói emlékmű falán.
Fotó: Major Anita

Mi mindent jelent Rigómező nekünk, magyaroknak? Csak egy lenne a távoli harcmezők közül, ahol középkori magyar katonák csontjait rejti a föld? Ahol összeomlott a keresztény Balkán a XIV. században, hamarosan magával rántva a Magyar Királyságot is? Ahol a török előrenyomulással „megkezdődött” Trianon: azaz a pusztító demográfiai folyamat, amely megállíthatatlanul vezetett az ország szétdarabolásához?

2015. október 31., szombat

Allah akbar Prištinában

Koszovói zászlók a főváros központjában. Fotó: Major Anita
  
Istenkísértés autóval közlekedni Koszovó fővárosában, Prištinában, olyan, mintha minden előzetes figyelmeztetés nélkül másik bolyóra csöppenne az ember. Bár keresztül-kasul beautóztuk Anatóliát, végigdöcögtünk a Selyemút rázós szakaszain, jöttünk le ékszíj nélkül kétezres hegyekről, kecskenyájak és puskás kurd pásztorok között szlalomozva, Priština mindezek után is tud meredek dolgokat mutatni. Közlekedési szabályok nincsenek, csak az erősebb kutya elve, és mégis: ebben a rendezetlen, zűrzavaros, tülkölős nyomakodásban van valami megmagyarázhatatlan rend és egyensúly.

2015. október 27., kedd

Hunyadi hágóján

Menekülő szerb katonák. Samson Csernov fotója


Súlyos döntést kell hoznunk, amikor elhagyjuk Kuršumliját. Valójában még sincs választásunk. Hiába szeretnénk lépésről lépésre követni a halálmars nyomvonalát, már az expedíció elején el kell térnünk kissé a fő csapásiránytól. Szerbia és Koszovó viszonya ugyanis nem teszi lehetővé, hogy az ősi országúton haladjunk tovább: amerre évszázadok, sőt évezredek óta masíroztak hadseregek – előttük-utánuk pedig menekültek áradata…

2015. október 24., szombat

Sárba süppedt emlékezet

Feszület Kuršumlija bizánci eredetű szentélyének romjainál. Fotó: Major Anita 

Fogalmunk sincs, mivel vívtuk ki a „szervek” kitüntetett figyelmét, mindenesetre a dél-szerbiai Kuršumlijában diszkréten csatlakoznak hozzánk, ócska piros autójukban üldögélnek, amíg mi megtekintjük a középkori és jugoszláv látnivalókat, és csak mogorván hümmögnek valamit, amikor jártunkban-keltünkben odaköszönünk nekik. Persze nyilván nem szokványos tevékenység, hogy két magyar azzal nyaggatja a világ végi szerbiai kisvárosok lakosságát, segítsenek azonosítani lágereket, katonai objektumokat és eltüntetett temetőket. Talán túlságosan is katonai jellegű kíváncsiság ez ahhoz – pláne itt, a koszovói határvidéken –, hogy ne utaljanak ki nekünk kísérőket.

2015. október 20., kedd

A halálmars első stációja

Gerillaharc a montenegrói hegyekben – korabeli képeslap részlete

A hadifoglyoknak nincs ikonográfiájuk – semmi különös nincs ebben a máskülönben fájdalmas tényben. Van ikonja a hősiesen harcoló, sárban az ellenséges árokig csúszó, a kórházi ágyon haldokló bakának, a túlélők fölött lebegő hősi halottnak – de néhány torzonborz, elkeseredett pária rajzán kívül semmi nem örökítette meg és emelte az emlékezésre és a kultuszképzésre méltó alakok közé a rabkatona alakját. Vagy ha igen, akkor az elfogott, leigázott ellenség nyomorának illusztrálására.

2015. október 14., szerda

Szamár-sziget rabjai – Díszbemutató az Urániában

2015. október 26-án, hétfőn 18 órakor
az Uránia Nemzeti Filmszínház Dísztermében


Nyomtassa ki a meghívót, vágja ki a kupont, és mutassa be a jegypénztárban!

A vetítés utáni pódiumbeszélgetést vezeti: Pásztor Zoltán, 

a közmédia vezető szerkesztője


„Nemzeti himnuszunkat láthatom megelevenedni, amint Margittai Gábor és Major Anita semmiből visszavarázsolt történetét követem, szenvedve végigélem. A felháborodás kétségbeesésével.”
(Kabdebó Lóránt)
Rendező: Major Anita

Író: Margittai Gábor

Operatőr: Talán Csaba

Vágó: Szender Gábor

Narrátor: Gáti Oszkár

Producer: Feledy András




2015. október 6., kedd

Száz éve foglaltuk el Belgrádot



30,5-es osztrák–magyar löveg a belgrádi Kalemegdán árkában. Fotó: Margittai Gábor


Ami 1914-et a csúfos kudarc esztendejévé és „Kutya Szerbia” tagadhatatlan győzelmévé tette, az 1915 októberében már csak rossz emlék volt az osztrák–magyar haderő számára. Míg 1914 átgondolatlan, pökhendi hadműveletei leginkább arra voltak alkalmasak, hogy színültig töltsék katonáink holttestével az észak- és közép-szerbiai tömegsírokat, valamint szerb lágerekbe tereljenek több mint nyolcvanezer k. u. k. bakát és hétszáznál is több tisztet, 1915 októbere gyökeresen mást hozott. És még csak le sem kellett hullaniuk a faleveleknek.


2015. október 3., szombat

Szerb emlékezetharc és magyar koszorú

Az olasz haditengerészet a szerb hadseregért a nagy háborúban című korabeli olasz könyv
az 1915 őszén megkezdődött balkáni halálmars szerb áldozataira emlékezik

Ahogy a „költő ír, a macska miákol, és az eb vonít”, a trianoni utódállamok úgy hamisítják ipari méretekben a történelmet. Legyen szó a dákoromán ókorról, a csehszlovák vagy burgenlandi középkorról, de leginkább az örökös etnikai számháborúról, a környező országok hivatalos történelemképzésében minden arra irányul, hogy kiradírozzák a történelemkönyvekből azt a zavaró kis piszokfoltot, amelyet számukra a történelmi Magyarország története jelent.

2015. március 30., hétfő

Két hant – Hazatérhet-e Gyóni Géza?

Gyóni Géza temetése a krasznojarszki hadifogoly-temetőben 1917-ben

A száz éve elesett galíciai erődrendszer, Przemysl legismertebb hősi halottja egy tagbaszakadt utászkatona volt. Igaz, nem a hónapokig tartó véres ostromban esett el, hanem néhány évvel később halt meg a szibériai Krasznojarszk hadifogolytáborában. Magyarországon azóta foglalkoznak a gondolattal, hogy haza kellene hozni a maradványokat.

Tovább az mno.hu oldalára

2015. március 10., kedd

Lélekkel rendelkező tárgyak a kiállításon

A kiállítás legifjabb látogatója a megnyitón (Fotó: Szendi Péter)

A tárgyaknak lelkük van. Legalábbis rendszerint elfog minket valami furcsa áhítat, ha valami „régit” és „eredetit” érinthetünk. Mintha a tulajdonosával, az alkotójával is kapcsolatba léphetnénk. Több ilyen tárgy is látható a Szamár-sziget szellemkatonáit a múltból a jelenbe visszavezető, a Savaria Múzeumban pénteken délután megnyílt kiállítás tárlóiban.

2015. március 1., vasárnap

"Vert hadunk csonthalmain"

A balkáni halálmars osztrák–magyar hadifoglyai Szász István elveszett alkotásán


Nemzeti himnuszunkat láthatom megelevenedni, amint Margittai Gábor és Major Anita a semmiből visszavarázsolt történetét követem, szenvedve végigélem. A felháborodás kétségbeesésével.Tudom, mindez nemcsak velünk, magyarokkal történt meg a világ történelmében. Valahai professzorom, Borzsák István mutatta fel, hogy Kölcsey szörnyű képe Tacitus művétől ihletődött, mégpedig a római birodalom fénykorából, amikor Augustus császár három légióját a Teutoburgi-erdőben bekerítették a germánok, és a teljes római hadsereget agyonverték. De hát akkor még nem voltak genfi konvenciók. Csakhogy a Krisztus utáni 9. év kora szeptemberében lezajlott mészárlás egyetlen ütközet volt, és  híre pánikba ejtette egész Rómát, mélabúba sodorta a diadalmas hatalma csúcspontján fényeskedő uralkodót, aki szinte őrülten kiáltozta öngyilkos hadvezére nevét: Varus, Varus, add vissza a légióimat! Váratlan csapás volt, de nem titkolták el, a legnagyobb történészek megírták (Tacitus is, Suetonius is), és meggondolkodtatták a császárt: ekkortól a Rajna–Duna vonalán vonta meg a birodalom határát. Varus légióinak csonthalmai pedig ott maradtak a Teutoburgi-erdőben.