A
Földközi-tenger második legnagyobb szigetének, a rejtelmes Szardíniának van egy
kis mellékszigete, amelyet a helybéliek különös nevekkel illetnek. Ha egyáltalán
szóba hozzák, mert leginkább hallgatnak róla. Ám úgy tűnik, csaknem száz évvel
az események után megtörik ez a makacs csönd. S az elmondhatatlan
kibeszélhetővé, a leírhatatlan megmutathatóvá válik. A mediterrán bozótosból
régi tárgyak bukkannak föl, amelyek minden tanúvallomásnál meggyőzőbben tárják
föl a rettenetes titkokat. Európa kis „mellékországából” pedig olyan
dokumentumok kerülnek elő, amelyek segítségével szinte napról napra végigkövethetjük
az első világháború egyik legdrámaibb történetét. Mely ugyanúgy szól az
emberfeletti hősiességről, mint az emberalatti mocsokról.
Hogy
minek nevezik Asinarát, a fehér szamarak birodalmát a szárdok? Emlegetik az
ördög földjeként. Becézik az elátkozottak szigetének. De hogy mennyi gyötrelem,
veszteség, halál lappang e titulusok mögött, azt semmilyen név nem mutathatja
meg.
 |
| A lágersziget (Forrás: Hadifogoly magyarok története, I. kötet) |
Szardínia
északnyugati sarkantyújánál található ez a 17 kilométer hosszúságú, legkarcsúbb
szakaszán 290 méter, legszélesebb részén 6,5 kilométer kiterjedésű, kézisúlyzót
formázó szigetecske. A kalózfészekként számon tartott, mindentől távol eső földdarab
találékony hasznosításáig 1885-ben jutott el a fiatal olasz kormány. Itt
alapították meg az ország karanténját, a tengeri utazók elkülönítésére,
megfigyelésére és gyógyítására szolgáló vesztegzárat, s vele egy időben a
mezőgazdasági büntetőkolóniát, amelyből aztán kinőtt az első világháborús
táborrendszer, illetve a maffia börtöne.
Ám a köztes időszakban sem volt
pihenő: rögtön a nagy háború után idedeportálták az orosz hadifogságból
hazatérő, bolsevikgyanús dél-tiroli olaszokat; a harmincas évek végén a
megszállt Abesszínia hadifoglyait, előkelőit. A második háborút követően a
szárd hegyvidék legmegátalkodottabb banditáit őrizték itt, míg a hetvenes
években meg nem érkeztek a Cosa Nostra oszlopos tagjai meg a Vörös Brigádok
alapítói. Miattuk kellett a legkeményebben őrzött karcerré alakítani
Szamár-szigetet.
 |
| A supercarcere Fornelliben (fotó: Major Anita) |
Eközben a környezetvédők pergőtűz alatt tartották a
hatóságokat, hogy számolják föl a büntetőkolóniát, „szabadítsák föl a
szigetet”, s adják át annak, amire a legalkalmasabb: egyedülálló gazdagságú
nemzeti parknak. A nyolcvanas évek végére csaknem megszületett a kompromisszum.
Ám 1992-ben, amikor a szicíliai maffia feleségével és védőőrizetével együtt
Palermónál felrobbantotta Falconét, illetve Borsellinót, az olasz kormány nem
sokat teketóriázott. A környezetvédőket lesöpörte, elfogta a corleonei Salvatore
„Toto” Riinát, a „Fenevadat”, aki parancsot adott a bírók kivégzésére – és aki
bevezette a Cosa Nostrában, hogy az árulók gyermekeit is meg kell gyilkolni –;
s bezáratta Asinarán a Bunker nevű betonkockába, amelyet a vakító
reflektorfények miatt Diszkónak is becéztek. A nemzeti park 1997-ben
alakulhatott meg, az első turista 1999-ben tehette be ide a lábát. De a park
2000-re tudta birtokába venni a lelakott Szamár-szigetet, ahonnan az utolsó
elítélt és fegyőr is eltávozott addigra. Szuvenírként mindenesetre magukkal hurcolták
a hely szomorú múltjának néhány felbecsülhetetlen értékű tárgyi emlékét.
 |
| Fogolykápolna, előterében lerombolt szentszobor (fotó: Major Anita) |
Addigra azonban annyi bűn és szenvedés tapadt minden kőhöz, hogy Asinara a
környékbeliek emlékezetében maradt, ami mindig is volt.
Az
elátkozottak és a gonosz szigete.
