Elátkozott hegyek

Az albán hegyvidék Kukës fölött. Fotó: Major Anita

Ha azt mondjuk, Albánia a kontinens egyik legszebb országa, még nem mondtunk semmit. Még nem beszéltünk az Elátkozott Hegység csipkés gerinceiről, a mély szurdokokban futó hegyi folyókról, nem említettük a sós mocsárvidéket, amelynek szilárdabb kiemelkedésein középkori várak állnak ma is. Vagy az isten háta mögötti hegyvidéki falvakat, ahol templomokban vagy dzsámikban dicsérik az Urat, és még ma is él az ősi szokásjog, amely a vendéget mindenek fölé, a jog ellen vétőket pedig mindenek alá helyezi, és sétáló halottnak tekinti.

A koszovói határvidék közelében fekvő Kukëst és Enver Hodzsa hatalmas mesterséges tavát elhagyva annak a vidéknek a határára érkezünk, ahol nagyon erős a „Kanun”, a régi törvények hatóereje. Ezt szabályozta (szabályozza) a vendégjogot, de a vérbosszú kíméletlen láncreakcióját is. Világvégi kis falvak kísérik a Drin folyót kétfelől, vagy rejtőznek olyan mélyen a hegyekben, hogy idegen jószerével soha nem jut el oda. 1915 novemberében az osztrák–magyar hadifoglyoknak tehát soha vissza nem térő néprajzi „felfedezőutat” is kínáltak a szerb őrök, akik irgalmat nem ismerve hajtották őket be a vad, ismeretlen és ellenséges albán sziklák közé.

Vonul a fogolymenet. Szász István hadifogoly festőművész alkotása

Hogy mitől és mikor vált halálmarssá ez az egzotikusnak is mondható utazás? Ha tárgyszerűek akarunk lenni, valójában már a fogságba eséstől (sőt a frontra vonulástól), azaz a legtöbb fogoly számára 1914 őszétől, amikor megkezdték útjukat a szerbiai lágerekbe, majd megpróbálták túlélni az 1915-ös tífuszjárványt, végül csonttá soványodva, halálosan legyengülve, kiéhezve és minden reménytől megfosztva hajtani kezdték őket Ništől – a semmibe. Mivel a bakák gyakorlatilag csak azt ehettek és ihattak, amit loptak, vagy erővel elvettek egymástól és a helybéliektől, néhány nap alatt menetelő csontbrigáddá változtak. Akiket ráadásul sújtott a váratlan gyorsasággal beköszöntő novemberi tél is.

„Krosumle [Kuršumlje] és Prokople [Prokuplje] között egy rozoga dúcos épületet találtunk az út mellett, na, majd itt kicsit pihenünk. Bemegyünk, itt borzasztó, hajmeresztő látvány tárult szemünk elé: az egyik fogoly hanyatt feküdt, a másik hason, olyan helyzetben, hogy az előbbinek a bal kezét két kezében tartva rágcsálta. Már az ujjakat teljesen leette, amaz nem érezte. Már nem fájt neki, s emez már a jobb kar ujjainál billegett, mint aki harmonikán játszik. Borzasztó sok fogoly, civil és szerb katona éhen halt. Nekem a darabból még volt, sok dög feküdt az útszéleken, ezekről vagdaltunk húst és így megmenekültünk az éhhaláltól egy Molnár János nevű földimmel, akivel végig együtt voltunk a fogságban” – jegyezte föl egy Horváth Mihály nevű közvitéz. (A levél Horváth István kutató szíves közlése, aki döbbenetes összeállítást közölt az Illyés-hagyatékból származó első világháborús veteránlevelekből a Magyar Szemle 2014/9–10.és 11–12. számában.)

Amikor a fogolymenet a Kukës fölötti hegyekbe ért, az alig járható, meredek, szakadékos utakat kezdte belepni a hó; és minél följebb jutottak, annál elviselhetetlenebbé vált a hideg. Megkezdődtek a gyilkosságok, jobb esetben utolsó ruhadarabjaikat cserélték el az osztrák–magyar katonák, hogy egy falat rohadt krumplihoz vagy marharépához jussanak. „… ellopták a celtemet [sátramat], semmit nem aludtam, leütöttek egy albánt, a lovát és lisztjét elrabolták. Fáj a szemem, rettenetes hegyi utak, nyers tök és tengeri, üzletek az albánokkal, éjjelre gallyakból szállás. Esik, szakad egész nap, vizek, folyók, halálugrások, a legborzasztóbb nap, egy erőben pénzért hely, először lóhús” – írja naplójában távirati stílusban Marek János mezőberényi kántortanító, a békéscsabai 101-es gyalogezred közvitéze (Száraz Miklós György családi archívumából).

Szerb katonák az albán hegyekben

Esik az eső, amint elindulunk a rendíthetetlenül széles, kifogástalan országúton, mely átvezet Albánia egyik legelhagyatottabb vidékén. Azokat az apró falvakat fogjuk bejárni, amelyek szerepelnek a fogolyfeljegyzésekben. Az egyikben úgy volt, hogy a fogolysereg szerb parancsnoka halomra löveti a tiszteket a szökések miatt. A másikban még a kutyát is széttépték és elevenen fölfalták a hadifoglyok. A harmadik falu még ma is elérhetetlen, itt feltáratlanok a tömegsírok, amelyekbe sok tucat megfagyott katonánkat hajították 1915 novemberében.

A hegyvidéki albán falvakban számos feltáratlan tömegsír van,
osztrák–magyar katonák jelöletlen nyughelye. A képen hagyományos albán lakóépület.
Fotó: Major Anita