A halál négyszöge

A hegyvidéki albán falu látképe, ahol csaknem tömegmészárlásra került sor.
Fotó: Margittai Gábor

Bicajnál az út hirtelen az egek felé rántja az embert, emelkedni kezd, eltávolodva a Drin sötéten örvénylő vizétől; és Bicajnál az út szinte az egekbe rántott több mint hatszáz osztrák–magyar tisztet, köztük csaknem egyharmadnyi magyart. A hegyek között szétterülő lapály szűkül, bezárul. Szelíd, de végtelen esőben elindulunk a hegyek felső régióiba – ahová 1915 novemberének második felében elvergődtek a hadifoglyok. Bicaj néhány száz lelkes kis hegyi falu, amelynek lakossága fel nem foghatja, mi az ördögöt keres két magyar azon a helyen, ahová régi hagyomány szerint az adószedők és a hatalom emberei is csak elvétve teszik be a lábukat.

Hazatérő bicaji házaspár. Fotó: Major Anita

– Lőjétek agyon, szúrjátok le, aki a sátorban marad! – eszeveszett ordítás, lábdobogás, závárzat csattan, recsegő kürtjel. Milutin Živković parancsnok magánkívül tombol a sátrak előtt. – Sorakozó futólépésben! Rémülten kászálódnak elő vackukból a fogoly tisztek. Délután van, ömlik az eső, félhomály tapad a Bicajt környező sziklafalakra. Oda-vissza veri a felriasztott tábor zűrzavarát a kis völgykatlan. Néhány perce osztották ki járandóságukat, fáradtan, csatakosan hevertek a foglyok a vizes ponyvák között, amikor felharsant a dühös kiáltás. A csicsák, a bocskoros népfelkelők szokatlan gyorsasággal négyszögbe állítják a didergő embereket. Szuronyos csendőrkordon veszi körül a sorokat, csőre töltött fegyverrel állnak a szerb katonák, arcuk megfeszült. Živković őrnagy a négyszög közepére vonul kíséretével, majd kiszólítja Edelmann Lipót ezredest, a foglyok rangidős tisztjét. Kurta mondatokban, németül tájékoztatja arról, hogy Zörner Adolf százados, Kiss Sándor, Vuksán Sándor, Chorle Rudolf főhadnagyok, Kisch Viktor hadnagy, valamint Barabás Géza hadapródjelölt Prizrenből megszöktek. Ezért megtorlás jár: kedvezményeik megvonatnak, a rokkantak és betegek hátas állataiktól megfosztatnak, továbbá a sátrakat csak naponta háromszor hagyhatják el rövid időre, kizárólag kürtszóra. Aki másképp cselekszik, azt helyben agyonlövik. Živković most majdnem orra bukik, úgy imbolyog haragjában:– Lőjétek le, aki kilép a sorból! Minél több a halott, annál jobban végzitek a szolgálatot. Megértettétek, katonák?– Megértettük! – üvölti az őrség.

Szerb katonák harckészültségben az albán hegyekben. Korabeli képeslap

Szöllősy Aladár és a többi forrás egyhangúan tájékoztat e jellemző történetről, mely éppen a bicaji katlanban esett meg tisztjeinkkel, és amely jól érzékelteti a foglyokkal való szerb bánásmódot. Egyben a történet felveti a halálmars kutatásának legfőbb gondját: a szűkös források és a még szűkösebb vizuális dokumentumok miatt roppant nehéz azonosítani a történet helyszíneit. Jelen esetben csupán Szöllősy hadnagy feltehetően utólag, emlékezetből felvázolt képe ad támpontot (mint majd később is annyiszor). A képen látjuk a hegyek egymáshoz való viszonyát a négyszögbe állított tisztek feje fölött, látjuk a romos várat vagy kaszárnyát is, amely talán a Balkán-háborúk során semmisült meg – ezekkel az információkkal házalva keressük a helyet, ahol tömegmészárlással fenyegették meg a hadifoglyokat száz esztendeje, 1915. november 15-én.

Szöllősy Aladár festménye

A helybéliek nemigen tudnak mit kezdeni a táblagépen megmutatott digitális Szöllősy-képpel. Két asszony, egy idősebb és egy fiatalabb ácsorog a bicaji mecset előtt, kedvesen rázzák fejüket, a fiatalabb nő férje is odajön, németül próbálja tudomásunkra hozni, hogy talán a falu fölött, de az is lehet, hogy a falu alatt van ez a kis fennsík, ahol hajdan táboroztak a foglyok. Mások is csatlakoznak a helyi kávéházból, és együtt ázunk békésen az esőben, hogy megtudjuk, az is megeshet, hogy több kilométerrel arrébb, talán egy másik régi várnál volt ez a hely…

Idős muzulmán asszony a bicaji mecsetnél. Fotó: Major Anita

Ónos esőt vág a foglyok arcába a szél, mindenre felkészülnek. Egyesek összekulcsolják dermedt kezüket, imát mormolnak. Mások maguk elé merednek, az otthoniaktól búcsúzkodnak. Néhány elszántabbja összesúg szomszédaival: már úgyis mindegy, adott jelre támadjanak puszta kézzel az őrségre. Inkább, mint hogy hagyják halomra lövetni magukat. Pattanásig feszülnek az idegek, roppanásig az öklök, a csicsák is mind szorosabbra fogják a szuronyos puskát. A sorokon remegés fut végig, a négyszög elszánja magát. Ekkor hirtelen meghallják Živković rekedt hangát a szélben. Az őrnagy közli, két órát állnak az esőben büntetésből. Sokan kabát és cipő nélkül futottak ki a sátorból, a fagysérülés biztosítva van. De legalább a tömeggyilkosság elmarad.

Zsivajos gyerekhad akaszkodik ránk, néhány angol szót ismételgetnek vigyorogva, idegennyelvtudásukat kimerítve. Bohóckodva mögénk állnak, vadak és zabolátlanok, ugyanúgy tekergetik a fejüket, mint mi, amikor végre valami feltűnik egy dombtetőről bámészkodva. A hegyek innen meglehetősen hasonlítanak a Szöllősy képén láthatókra, az út túloldalán kis fennsík, amelyet azonban már csipkésre harapdáltak az exkavátorok. Megvan hát! De lassan eltűnik a bicaji tábor alól a föld, ahol száz éve szuronyos puskát szegeztek az osztrák–magyar fogoly tisztekre. 

A kis fennsík maradéka, ahol hajdan a foglyokat négyszögbe állították. Fotó: Margittai Gábor