Hunyadi hágóján

Menekülő szerb katonák. Samson Csernov fotója

Súlyos döntést kell hoznunk, amikor elhagyjuk Kuršumliját. Valójában még sincs választásunk. Hiába szeretnénk lépésről lépésre követni a halálmars nyomvonalát, már az expedíció elején el kell térnünk kissé a fő csapásiránytól. Szerbia és Koszovó viszonya ugyanis nem teszi lehetővé, hogy az ősi országúton haladjunk tovább: amerre évszázadok, sőt évezredek óta masíroztak hadseregek – előttük-utánuk pedig menekültek áradata…

Most azonban ezt az utat a szó szoros értelmében elvágták, de nem csak határral, hanem traktorokkal és exkavátorokkal is.
A koszovói átkelő előtt, Merdare falu közelében lefékezünk. Bedőlt tetejű, bizarr téglaépítmény áll a magas fűvel benőtt temető közepén. Már azon a zűrzavaros határvidéken járunk, ahol az albán és a szerb közösségek együttélése gyakorlatilag ellehetetlenült, évszázados sérelmek törnek nap mint nap felszínre, amelyek etnikai tisztogatásokban, egymás szent helyeinek lerombolásában és fojtogató feszültségben testesülnek meg. Tudjuk jól, ha ezen az úton megyünk tovább, nincs visszatérés. Mivel Szerbia nem ismeri el Koszovót önálló államnak, csupán szakadár területnek, aki külföldi állampolgár itt lép be Koszovóba, és tovább utazna másik országba, annak más utat kell választania haza, Magyarország felé. Mivel száz éve a foglyok is ezt „tették”, ezzel a problémával mi nem fogunk szembesülni.

Becova crkva, a romtemplom Merdare előtt. Fotó: Major Anita

Merdare, a határátkelő véres tüntetések, lövöldözések színtere. Nyaranta, amikor hazaindul a külföldön dolgozó koszovói vendégmunkások serege, hosszú és keserves várakozások tanúja. Mi gyorsan és fájdalommentesen jutunk át, csak a határőr csodálkozik erősen, amikor a prepolaci hágóhoz vezető utat kérdezzük tőle. Az ugyanis Szerbiába vezet. Vagyis vezetett.

Szelíden emelkedik az út, legelők, virágba borult színes réteg kísérik ezt az ősi csapást, amelyen 1915. október 28-án, bőrig ázva és nyakig sárosan gyalogoltak az osztrák–magyar hadifoglyok. A menekülő szerb katonák és civilek tömegei elfoglalták a járható utakat, így a „svábáknak” málladozó sziklákon kellett fölkapaszkodniuk a prepolaci hágóhoz. Amikor nagy keservesen fölértek, láthatták, hogy az egykori Török Birodalom és Ó-Szerbia régi határán megvan még a szerb és a török őrház is, de immár lakatlanul. Odafönn újra köd szállt rájuk, mintha felhők között jártak volna. 

A prepolaci hágó. Fotó: Major Anita

Amikor fölérünk a hágóra, csönd és béke honol a hegytetőn, az idő tiszta, a zegzugos szakadékok között éppen csak belátni Szerbiába, Koszovó viszont kitárul. A koszovói oldalon néhány ember takarítja be a szénát, vidáman beszélgetnek, odaintenek nekünk, néhány üdvözlő szót kiáltanak németül. A szerb oldalon némaság. A világ itt megszűnik. Az országút megszakítva, beszántva, gyalog sem lehet tovább menni, jókora tábla figyelmeztet arra, hogy itt véget ér a KFOR fennhatósága.

Tábla a határon. Fotó: Major Anita

„Erre ment Hunyadi is a Rigómezőre” – jegyezte föl Szakraida hadnagy is, amikor ugyanezen a ponton állt bajtársaival. A magyar tisztekre nagy hatást gyakorolt, hogy egykor erre vonult el a hadvezér katonáival. Nem másért, mint megvédeni a szerb királyság függetlenségét és a kereszténységet. A nagy múltú utat ezekben a napokban osztrák–magyar bakákkal javíttatták a szerbek. Arra számítva, hogy hadseregüknek ez lesz az egyik visszavonulási útvonala.

Szerb katona visszavonulóban. Samson Csernov fotója

A hegyről ereszkedve végül a hadifoglyok elé tűnt Rigómező, ahol Hunyadi 1448 októberében véres vereséget szenvedett II. Murád szultántól. A szép, de elhanyagolt mezőségen csak egy-egy tanya mutatkozott az elvadult szántók között. A lakosság itt már arnauta volt: szálfatermetű, izmos, rejtelmes arcú albánok, akik nem is titkolták rokonszenvüket a foglyok, gyűlöletüket a szerb őrség iránt. Az 1912–13-as Balkán-háborúk ugyanis számos nagy sírgödröt hagytak maguk után, amelyeket albán parasztokkal és gyermekekkel töltöttek meg. E véres útvonalon ért a k. u. k. árnyékhadsereg a keletiesen kaotikus Prištinába – és egy másik világba. Itt kezdődött mindaz, ami az egyik népnek hőstörténet, a másiknak tömeggyilkosság lett.

Petar szerb király német hadifoglyokkal beszélget úton az albán havasok közé

Bár kicsi az esélye annak, hogy eljussunk a mára zsákutcává vált prepolaci hágóra – ha mégis, ne feledjük, ez volt a halálmars harmadik stációja.