Sárba süppedt emlékezet

Feszület Kuršumlija bizánci eredetű szentélyének romjainál. Fotó: Major Anita 

Fogalmunk sincs, mivel vívtuk ki a „szervek” kitüntetett figyelmét, mindenesetre a dél-szerbiai Kuršumlijában diszkréten csatlakoznak hozzánk, ócska piros autójukban üldögélnek, amíg mi megtekintjük a középkori és jugoszláv látnivalókat, és csak mogorván hümmögnek valamit, amikor jártunkban-keltünkben odaköszönünk nekik. Persze nyilván nem szokványos tevékenység, hogy két magyar azzal nyaggatja a világ végi szerbiai kisvárosok lakosságát, segítsenek azonosítani lágereket, katonai objektumokat és eltüntetett temetőket. Talán túlságosan is katonai jellegű kíváncsiság ez ahhoz – pláne itt, a koszovói határvidéken –, hogy ne utaljanak ki nekünk kísérőket.

Prokupljéból követjük a Toplica folyót, amely szép fekvésű, jelentéktelen városképű, mégis rejtelmes látnivalókkal büszkélkedő településhez vezet bennünket. Már Kuršumlija kapujában megtorpanunk: miután egy helybéli úriembernek segítettünk belökni lerobbant autóját, méghozzá hegynek fölfelé, amíg kilihegjük magunkat, megakad a szemünk a domboldalból alig kilátszó rommezőn. Két csonka oszlopával, bizánci tégláival, megpörkölődött szentélyével olyan, mintha a korai kereszténységből maradt volna itt. Az Isten szent anyjának ajánlott templomot valóban V–VI. századi bizánci szentély romjaira emelték, hogy aztán a XVII. században éppen úgy járjon, mint a környékbeli istenházák: a törökök lerombolták őket, s a romokat elhordták építőanyagnak.

A templomot a törökök hordták el építőanyagnak. Fotó: Margittai Gábor

Száz évvel ezelőtt, 1915. október 24–25-én a Toplica folyó völgyét követte a balkáni osztrák–magyar fogolysereg nagy része is. A prokupljei úton érkezve biztosan elvonultak, talán meg is pihentek a romos téglaszentélynél. Aznap negyven kilométert kellett gyalogolniuk a legyengült katonáknak, hogy végre tábort verhessenek Kuršumlija határában, az esőben szivacsossá ázott földeken a hegyek lábánál. Ám ahelyett, hogy a nedves szalmára dőltek volna, inkább ácsorogtak, vagy a sátrak között föl s alá szaladgáltak, hogy meg ne fagyjanak. A legénységi körletekből búbánatos magyar énekszót sodort a tisztek felé a szél. A humoráról nevezetes Panković direktor érzékeny búcsút vett a foglyoktól, s a tábor parancsnokságát Milutin Živković őrnagy vette át, aki a szóbeszéd szerint hajdan az osztrák–magyar tüzérségnél szolgált. Hogy mennyire összekeveredtek ezeken a tájakon a dolgok, azt jól mutatta, hogy az őrnagy „osztrák–magyar hadseregbeli vezértörzsorvos veje, és az őrnagy családja most is Bécsben van” – jegyezte meg Szöllősy Aladár hadnagy (Szerb hadifogság). Milutin Živković Kuršumlija határában mindenesetre élet-halál urává vált, és ezt a lehetőséget a következő hetekben igyekezett is minél jobban kiaknázni…

Szerb népfelkelők, csicsák is őrizték a foglyokat.
Forrás: Fortier Jones: With Serbia into Exile, New York, 1916

„A várva-várt reggel azt a csalódást hozta, hogy a szerbek által városnak nevezett Kuršumlje egy kis fészek, hol még fedél alá sem juthattunk” – panaszolta Szöllősy hadnagy, de talán jóval több panaszra volt oka a fogoly legénységnek, amelynek tagjait az erőltetett menet után minden pihenés nélkül hajtották a szerb őrök utat javítani, rakodni, táborokat építeni. Kuršumlija arról is nevezetes maradt, hogy itt szűnt meg gyakorlatilag a központi élelmezés megszűnt, a tábori konyha nem ment tovább, ahogy a ládákba zsúfolt személyes holmik sem. E holmik nagy része, naplók, fogolytábori feljegyzések, rajzok és művészi alkotások soha többé nem kerültek elő. Niš tárgyi emlékezete egyszerűen elsüllyedt a szerbiai sárban.

Mi pedig bekopogtatunk a dél-szerbiai régiségboltokba, hogy nem ragadt-e az „antik” tárgyak között olyasmi, ami hajdan a mi katonáinkhoz tartozott…

A Szent Miklós-kolostort Nemanja István szerb fejedelem építtette
a XII. században. Fotó: Major Anita

A városka tetején, egy kies dombon már nem is igen rejtőznek „követőink”. Morcosan ücsörögnek kopott piros autójukban, amíg mi megcsodáljuk a csonka tornyú kolostort, szomszédságában pedig a csetnik büszkeséget hirdető grafitival átfirkált partizán emlékművet, a térség felszabadításakor hősi halált halt titói csapatok csontkamráját.

Kommunista és csetnik kultusz egyetlen obeliszken. Fotó: Major Anita

Ha Kuršumlijába vetődnénk a szép templomkért, azt se feledjük, hogy ez volt a halálmars második stációja.