Szerb emlékezetharc és magyar koszorú

Az olasz haditengerészet a szerb hadseregért a nagy háborúban című korabeli olasz könyv
az 1915 őszén megkezdődött balkáni halálmars szerb áldozataira emlékezik

Ahogy a „költő ír, a macska miákol, és az eb vonít”, a trianoni utódállamok úgy hamisítják ipari méretekben a történelmet. Legyen szó a dákoromán ókorról, a csehszlovák vagy burgenlandi középkorról, de leginkább az örökös etnikai számháborúról, a környező országok hivatalos történelemképzésében minden arra irányul, hogy kiradírozzák a történelemkönyvekből azt a zavaró kis piszokfoltot, amelyet számukra a történelmi Magyarország története jelent.

Az első világháború – Trianon közvetlen előzménye – a százéves évforduló-sorozat kapcsán kitüntetett jelentőséggel bír ebben az iparágban. Olyannyira, hogy számos külföldi történész már évek óta azon fáradozik, hogy mire beköszöntenek a centenáriumi ünnepek, az újra ledarált és kisütött történelmi tények ott gőzölögjenek a bankettasztalokon. Ennek arcpirító példája az a hadművelet, amelyet a szerbek indítottak – jelentős nyugat-európai elfogadottsággal – Szamár-sziget hadifogoly-tragédiájának kisajátításáért, mintegy trójai falóként használva az Európai Unió erődítményében sok ezer osztrák–magyar katona szenvedéstörténetét.

A szerbek exodusát idéző francia propagandaplakát 1916-ból

Szerbek és bizonyos szárd tudósok minden követ megmozgatnak azért, hogy bebizonyítsák: Asinarán elsősorban az idekerült három-négyezer szerb menekült megpróbáltatásaira kell emlékeznünk, persze azért nem teljesen megfeledkezve a hadifoglyokról sem. Akikről már csak azért sem igen lehet megfeledkezni, mert lábszárcsontjaik és koponyájuk szépen elrendezve nyugszanak a Csontkamra-kápolna vitrinjeiben…

Az asinarai Csontkápolna legalább hétezer osztrák–magyar
hadifogoly maradványaival. Fotó: Major Anita

Mindenesetre a szerbeket ezek a vitrinek korántsem zavarják abban, hogy átírják a történelmet: a balkáni halálmars embertelen históriája – több mint ötvenezer osztrák–magyar, köztük sok ezer magyar hadifogoly halála Szerbiában; embertelen végigterelése a Balkán hegyein és mocsarain a szerb őrség által – így formálódik át napjainkban a központi hatalmak hadereje által elűzött ártatlan szerb lakosság golgotájává. És így lesz 90, azaz kilencven név szerint ismert szamár-szigeti szerb menekültből – köztük esetleg egykori lágerőrökből, a keretlegénységből? – három-négyezer szerencsétlen hontalan, az osztrák–magyar agresszorok áldozata.

Igazán elismerésre méltó ez a technika, ahogy újra és újra feje tetejére állítják a történelmet.

A halálmenet csontsovány szerb túlélője Korfu szigetén, ahová
az olaszok a szerbeket áthajózták Dél-Albániából

Szeptember 25-én nemzetközi konferenciát szerveztek Szardínián, Asinara látótávolságában, Menekültek és hadifoglyok Asinara szigetén címmel – így, ebben a sorrendben –, amely elsősorban a szerb számok és szerb fájdalmak bűvöletében igyekezett „tiszta vizet” önteni a pohárba. A meghirdetett stintinói nemzetközi konferenciából azonban gyakorlatilag nem sok valósult meg: a helyi hivatalos személyek és a meghívott külföldi diplomaták megbékélést hirdető beszédei mellett a szerb, szlovén, román, lengyel, cseh stb. előadókkal kecsegtető történelmi szekció két szárd előadásra sorvadt. A beszédek legfontosabbika azonban mégis egy magyar dandártábornoktól hangzott el: Szegő László, Áder János köztársasági elnök főhadsegédje bejelentette a nemzetközi plénum előtt, hogy a magyar államfő hamarosan emlékművet fog avatni az Asinarán odaveszett, fogságot elszenvedett magyar katonák  tiszteletére.

A szardíniai konferencia megbékélést hirdetett. Jobbról a második Szegő László dandártábornok. Forrás: difesa.it

Ha a magyar küldöttség nem kéri nyomatékosan, hogy e sorok írójának előadása elhangozhassék a beszédeket követő „történelmi szekcióban”, akkor minden maradt volna a régiben, már ami a menekültek meg a hadifoglyok szerencsétlen vetélkedtetését illeti. Ám a félórás, vetített képes, angol nyelvű bemutató elhangzott, amelynek fő mondanivalója az volt, hogy a Szamár-szigetre deportált fogolyseregnek legalább 67 százaléka származott a történelmi Magyarország területéről, a magyarok mellett természetesen szerb, román, szlovák, német és más nemzetiségekkel is. Ám a táborok áldozatait nem használhatjuk föl számháborúzásra emlékezetpolitikai vitáinkban, és minden nemzet kutatóinak törekedniük kell a valós adatok megjelölésére, kezdve azzal, ami a foglyok nemzetiségi összetételét illeti. Akkor lehetséges igazi kibeszélés és megbékélés, ha korrekt adatokkal tudunk mindenki számára elfogadható Asinara-történetet kutatni és rögzíteni.

A stintinói Torre Pelosa, háttérben Asinara (balra). Fotó: Margittai Gábor

Nos, ez a tézis, valamint Koszovó nevének pusztán a kiejtése is elegendő volt ahhoz, hogy a szerb nagykövet asszony felháborodásának adjon hangot a konferenciát követő díszvacsorán, méghozzá diplomatától nem várt és nem elfogadható módon. Amikor ugyanis megkértem őt, szíveskedjék elmondani, mégis pontosan hány szerb menekültről beszélhetünk, és milyen forrásokra alapozzák a számokat, először nem válaszolt, majd dühösen azt mondta, nem hajlandó velem történelemről beszélgetni. Különben is, hogyan képzeljük mi, magyarok, hogy bárkit kioktassunk az európai értékekből, amikor efféle egy szempontú előadásokat tartunk, és úgy bánunk a hozzánk özönlő menekültekkel, ahogy bánunk. A heves kirohanást hallva a körülöttünk ülő szárdok – főként a tartomány katonai vezetői – megdermedtek, a magyar küldöttség egyik tagja pedig néhány udvarias, ám kemény szóval helyretette a magáról megfeledkezett szerb nagykövet asszonyt.

Magyar és szerb nemzeti zászló az asinarai Csontkápolna előterében,
2015. szeptember 25. Fotó: Margittai Gábor

A konferenciát követően a küldöttségeket áthajózták Asinarára, és a Csontkamrában végre a magyar delegáció is elhelyezhette az első hivatalos magyar koszorút. Szegő László dandártábornok, Török Tamás, római nagykövetségünk első beosztottja és Tilaji Sándor alezredes, római katonai attasé hajtott fejet az osztrák–magyar katonahősök előtt. Az már kötés volt a mentén, hogy a szerb küldöttség is ugyanezt tette a hadifogoly-kápolnában – hitük szerint a szerb menekültek emlékének adózva.

Talán nagy emlékezetpolitikai „öngólként”, talán a szakrális honfoglalás újabb sikeres hadműveleteként…

A magyar küldöttség koszorúzása, mögötte a szerb delegáció.
Fotó: Margittai Gábor