Allah akbar Prištinában

Koszovói zászlók a főváros központjában. Fotó: Major Anita

  

Istenkísértés autóval közlekedni Koszovó fővárosában, Prištinában, olyan, mintha minden előzetes figyelmeztetés nélkül másik bolyóra csöppenne az ember. Bár keresztül-kasul beautóztuk Anatóliát, végigdöcögtünk a Selyemút rázós szakaszain, jöttünk le ékszíj nélkül kétezres hegyekről, kecskenyájak és puskás kurd pásztorok között szlalomozva, Priština mindezek után is tud meredek dolgokat mutatni. Közlekedési szabályok nincsenek, csak az erősebb kutya elve, és mégis: ebben a rendezetlen, zűrzavaros, tülkölős nyomakodásban van valami megmagyarázhatatlan rend és egyensúly.

Az osztrák–magyar „stílusú” épület volt katonai parancsnokság, ma múzeum.
Fotó: Major Anita

Ha Priština óvárosát szeretnénk megszemlélni, sajnos nem kellenek rá napok, de tulajdonképpen még órák sem. A jugoszlavizálás derekasan eltűntette a régi oszmán városka zegzugos utcáit. Az egykori nyüzsgő bazár helyén szellős zöldségpiac és zsibvásár, a török házak romjain szürke betonépületek vagy űrvárosok emelkednek, mint amilyen a nemzeti könyvtár ottomán-futurista tömbje. A központban – a Bill Klinton sugárúttól és -szobortól nem is olyan messze – azonban szépen felújítva és előkelő kulturális szerepkörrel felruházva ott áll még az osztrák–magyar tervek szerint épített katonai parancsnokság épülete. Eredetileg a török hadseregnek készült, amikor Priština még az oszmán birodalom része volt, majd a szerb parancsnokság költözött ide, amikor a törököknek leáldozott a Balkánon 1912-ben; őket néhány évre a Központi Hatalmak váltották; majd a kilencszázhetvenes évekig a jugoszláv néphadsereg állomásozott itt. Ma a Koszovó Múzeumnak ad otthont.

Osztrák–magyar katonák a parancsnoksági épületben
Forrás: Das Interessante Blatt

Amikor 1915. október 29-én este a hadifogolysereg első csoportjai megérkeztek Prištinába, biztosan elhaladtak a parancsnoksági épület előtt is. Bár lábukat felsebezte az utcakő, és cipőjük már most, az út elején málladozot, és a mindent elborító balkáni sáron és néhány nyomorúságos vályogházon kívül nem sokat láttak – Szöllősy Aladár hadnagy képzeletét még így is megragadta ez a szutykos török városka. Jóllehet „minden fogalmat meghaladó bűzös sártengeren keresztül értük el a város szélén levő török kaszárnyákat, hol egy óriási istállóban nyertünk elhelyezést, de a nehéz úttól kimerülve s átázva, a nagy, szellős helyiségben alig találtunk pihenést. Lábunkat a sok gyaloglásban a cipő és csizma feltörte s orvosaink, kik közül néhányan már itt csatlakoztak hozzánk, alig győzték sebeinket kezelni.”

Priština látképe a múlt századelőn

Priština 1915-ben még hamisítatlan török városka volt számos dzsámival és minarettel. Az utcákon török és albán férfiak verődtek csoportokba, latolgatták a helyzetet. Imaidőben dallamosan szállt a müezzinek Allah akbarja. Szöllősy másnap sétát tett, s nem tudott betelni a kis ottomán házakkal, amelyek ablakait és erkélyét rácsok zárták el a kíváncsi tekintetek elől. „Sokféle bazár, kávéház s azok előtt úgyszólván az uccán pad, melyen, keresztbefont lábakkal, látszólag egykedvűen szívja pipáját a török, de mindjárt szimpatikusan pislogat felénk, midőn óvatosan odasúgjuk neki, hogy »magyar«.”

Szöllősy Aladár alkotása. Forrás: Szerb hadifogság 1914–1918, Bp., 1925.

Szakraida István hadnagy ebben a bazárban költötte el utolsó tíz dinárját egyetlen cipőtalpért, de a piac most ilyen árakat szabott. Mostanra sokat tökéletesedett szerb nyelvtudása, annyit hallotta úton-útfélen a nyema nyista (nincs semmi), a sutra (holnap) és a hajde (gyerünk) kifejezéseket, amikor élelmet akart vásárolni a parasztoktól, vagy őrei taszították oldalba, ha megállt egy pillanatra kifújni magát. De a kitűnő megfigyelő Szakraida hadnagy azt is észrevette, hogy a szerbek nem merték besorozni az itteni albán fiatalokat. Pedig igazán katonás termetű, erős fickók voltak, akikkel nem szívesen akasztana tengelyt senki. 

A bazár jellegzetes török házakkal

A második estén a magyarokat, németeket, lengyeleket és a horvátok egy részét, egyszóval a trónhű fogolyfrakciót kidobták az istállóból. A mocskos udvaron fölállított sátrakba kellett áttelepülniük, hogy helyet adjanak a szerbeknek és a cseheknek. Aggházy Kamil százados kivételével, aki nem volt túl jó bőrben: mindkét lábán kiújultak még a fronton szerzett sebei, s ezen már az őt hűségesen ápoló Kukuljevič főállatorvos sem tudott segíteni. Aggházy nem volt képes járni, kocsin szállították idáig. Ám a honvéd százados most kijelentette, megy ő is a sátrakba bajtársaival, osztozik a sorsukban. A szerbek meghökkentek, aztán meggondolták magukat, és mindenki maradhatott az istállóban. Živković Milutin parancsnok arra hivatkozott, őt a kormány utasította, hogy a szláv nemzetiségű foglyokat részesítse előnyben.

Csak néhány eredeti lakóház maradt meg az óvárosban. Fotó: Major Anita

„Ha a bolgároknak most sikerülne Prizren felé átvágni a szerbeket, úgy megfoghatnának minket. De ez oly szerencse volna, hogy erre nem is merek gondolni” – írta naplójába Szakraida István.

A legénységnek azonban nem volt ereje ilyesmin töprengenie. „Beértünk Prištinába, azaz csak mellé. Kenyér nincs, hely nincs. Se fa, hogy tüzelhetnénk, se szalma. Mellettünk havasak a hegyek. Nem tudom, mi lesz az éjjel velünk” – olvassuk Nemes Károly ómoravicai gazdálkodó naplójában. (Megjelent: Családi Kör, Újvidék, 2008. Fehér Mayer Mária rendezte sajtó alá.)

Rituális tisztálkodást végző férfiak a II. Mehmed szultán mecset kútjánál.
Fotó: Major Anita

Prištinában halottak napjáig táborozott a fogolysereg tiszti csoportja, aztán újra felhangzott a hajde, hajde, menni kellett. Ha Koszovó fővárosában járunk, ne feledjük, hogy ez volt a halálmars negyedik stációja.