Az utolsó rigómezei csata

Szerb felirat az első rigómezei csata emlékére emelt koszovói emlékmű falán.
Fotó: Major Anita

Mi mindent jelent Rigómező nekünk, magyaroknak? Csak egy lenne a távoli harcmezők közül, ahol középkori magyar katonák csontjait rejti a föld? Ahol összeomlott a keresztény Balkán a XIV. században, hamarosan magával rántva a Magyar Királyságot is? Ahol a török előrenyomulással „megkezdődött” Trianon: azaz a pusztító demográfiai folyamat, amely megállíthatatlanul vezetett az ország szétdarabolásához?

Régi szerb katonasírok. Dicsőséges vereségek

Mi mindent jelent Rigómező, Koszovó Polje, nekik, a szerbeknek? Gyakorlatilag mindent, ami nemzeti mitológia, hősiesség és áldozatvállalás, dicsőségesen vereséges csaták, összeomlásokból táplálkozó újjászületések? Koszovo Polje végtelen, dimbes-dombos, csontzenés ballada lenne, vagy liturgikus kántálás, fekete ruhás görögkeleti kalugyerek imája, amely ősi rigómeze kolostorok erődített falai mögül száll föl? Valóban a szerb kultúra bölcsője lenne? És manapság: az ő Trianonjuk birodalma, a gyötrelmes veszteségé, a veszélyeztetett kisebbségi lété, a folyamatos háborúé?

De mit jelent Fushë-Kosova a koszovói albánoknak? Az elvett történelmet, a kiretusált jelenlétet, a törökök elleni hősiesség elhallgatott hadi tetteit? Ami a szerbeknek a zsarnokölés szent napja, június 28. – amikor 1389-ben egy Miloš nevű szerb nemes meggyilkolta a szultánt, 1914-ben egy Gavrilo nevű boszniai szerb diák pedig a jó érzékkel Szarajevóban pöffeszkedő Ferenc Ferdinándot –, az az albánoknak a szégyen ideje?

A rigómezei emlékmű. Fotó: Margittai Gábor

Mindez átsuhan az ember agyán, amikor végigtekint Rigómezőn az első csata emlékére emelt szerb emlékmű tornyából. Szögesdrótkerítés mögött, két koszovói szerb rendőr védelmében áll ez a néhány évtizede emelt építmény, be kell a kapunál jelentkeznünk, s igazolnunk magunkat. A toronyból látszik Murád szultán türbéjének kupolája, gyárak kéménye, szántóföldek és havas hegytetők. 

Az első rigómezei csata vázlata az emlékmű tornyában elhelyezett táblán.
Fotó: Major Anita

Koszovó köztársasága valójában maga Rigómező – ez a magas, csipkés hegyek katlanába szorult hepehupás fennsík. A torony emléktáblái, feliratai kizárólag a szerbek hősiességéről emlékeznek meg, nem hozzák szóba sem az albán erőket, sem a havasalföldi vajda katonáit, és miért is fecsérelnének tisztelgő mondatokat a magyar, lengyel, bolgár lovagoknak, akik ott vesztek a véres Rigóföldön. Vagy ugyan minek eltöprengeni a második rigómezei csatán, amely Hunyadi János nevéhez fűződik? Nem csoda, ha Szent Vid napján, a szultán és az osztrák-magyar trónörökös meggyilkolásának dicsőséges évfordulóján az ide zarándokló szerb tömegek buszait a helyi albánok kőzáporral fogadják. Hiszen Rigómező mindenkinek nagyon mást jelent.

Fotó: Major Anita

Ahogy semmi dicsőségest, történelmit vagy pátoszosat nem jelentett azoknak a katonáinknak, akik 1915 novemberének első napjaiban indultak tovább Prištinából, hogy átvándoroljanak a régi csatamezőkön, ahol a hátráló szerb hadsereg maradékai próbálták megvetni a lábukat, és megállítani a minden irányból előretörő osztrák–magyar német és bolgár alakulatokat. Ez volt a negyedik, utolsó rigómezei csata. A központi hatalmak hadműveleti célja a szerb hadsereg harapófogóba szorítása és megsemmisítése volt, míg a szerbeké az utolsó töltényig tartó védekezéssel az evakuálás biztosítása: hogy Szerbia népe, katonasága és hadifogolyserege zavartalanul masírozhasson az albán havasok közé – és a halálba… A központi hatalmak igyekeztek minden idevezető átjárót, hágót, utat megszállni, visszaverni a bolgár front áttörésének kísérleteit. Így kizárni, hogy a szerbek egyesüljenek az ötvenezres angol–francia expedíciós erővel, és ellentámadásba menjenek át. Végül átkarolni a Rigómezőre szorult szerb hadsereget. 

Az utolsó, 1915. novemberi rigómezei csata vázlata

Gallwitz és a bolgár Bojadzsev tábornok a prepolaci hágón át tört előre, a menekülő katonaság és fogolysereg sarkában lihegve. Kövess Hermann Novi Pazar és Mitrovica vonalán járt. Közben a szerbek visszavonultak a Sitnica folyó partjáig, hogy a régi rigómezei csaták színhelyén vívják meg a végső ütközetet. Ekkorra a sereg élelmezése, lőszerrel, hadianyaggal ellátottsága gyakorlatilag megszűnt. A katonáknak azzal kellett felvenniük a harcot, ami tölténytáskájukban, hevedereikben volt. És az édeskevésnek tűnt.

Ami a szívükben volt, annál többnek.

Szerb katonák fedezékben

Szövetségesnek, ellenségnek el kellett ismernie, hogy a szerbek hihetetlen bátorsággal, utolsó töltényig védték hazájuk minden kövét. Pusztító utóvédharcokban hátráltak a túlerő elől, késekkel, szuronyokkal, puszta kézzel rohamoztak a gyűlölt bolgárok ellen. Hetekbe tellett, amíg a központi hatalmak felszámolták az utolsó tűzfészket is. Ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy a bekerítő hadosztályok köre ne tudjon bezárulni a Rigómezőn, s Szerbia civiljei, katonái és hadifoglyai köddé váljanak az albán hegyekben. A kettéosztott szerb sereg egyik része Ipeken és Andrijevicán keresztül indult Montenegróba, a másik Gjakován, a Vezirov hídon át az albán tengerpart felé. Utóbbival sodródott a hadifoglyok nagy része, amelynek összesen csaknem nyolcszáz kilométert kellett megtennie – se kenyéren, se vízen.

A Rigómezőnél visszavonuló szerb hadsereg maradéka

Ha Rigómezőn járunk, tehát ne csak a szerbek és Hunyadiék hősiességére gondoljunk, hanem arra is, hogy ez a dimbes-dombos fennsík volt a halálmars ötödik stációja.