Albánia köldöke

Pálmaliget Elbasan óvárosában. Fotó: Major Anita

Érthető izgalommal lépjük át annak a városnak a határát, amelynek legbarátságosabb elnevezése is „lesújtó ököl”, „a hely, ahonnan mások birtokait lerohanják”, „az erőd”, és amelynek múltjában nehéz olyan pillanatot találni, amely ne a véres hódításokkal vagy rendfenntartással függene össze. Pedig Elbasan csodálatos város is lehetne, és nyugodtan nevezhetnénk „a helynek, ahol a hegyvidék elsimul”, ahol Északot felváltja Dél; a hó, a jég és a sötétség birodalmát a cirógató fények és melegek, a citromligetek és a ritkás olajfaerdők – egyszóval a havasokból érkezve maga lehetne a Menedék a szétfagyott embernek.

Mirakë hídjától szelídülnek a hegyek. Fotó: Major Anita

Mirakë hídjától a Szkumbi folyó egyre szélesedő völgyét követjük, a hegyek távolodnak egymástól a szurdok két oldalán, hogy Elbasannál medencévé szélesedjen a folyó lapálya. Persze semmi sem olyan ebben az – albán viszonyok között – nagyvárosban, mint amilyennek várjuk, de ez Albánia minden településére elmondható. A gyanútlan utazót a sokadik főtér után is meglepi az az elképesztően széles sétálóutca, amely az erőd oldalánál választja el Elbasan fény- és középkorát a hervasztó közelmúlttól, a várat a színes lakótelepektől, és amelyen nyugodtan gyakorlatozhatna néhány tankhadosztály. (Bizonyára ez volt az építtető dédelgetett álma a kommunizmus idején.) A gyanútlan utazó továbbá azt is figyelemre méltónak találná, hogy a régi törökfürdőt étteremmé és bárrá alakították át az erőd szomszédságában, vagy ahogy egy tekintélyes hotel befészkelte magát az erődbe, hogy a múlt töredékeit napi céljainak rendelje alá.

Gigantikus sugárút a vár faláról. Fotó: Major Anita

Elbasan mégis különleges, meghökkentő, elbűvölő város maradt ma is, legújabb kori használói és kiszipolyozói ellenére. Amikor az erőd szívében, a régi városmag sikátoraiban sétálunk, és halljuk az ebédhez készülődő családok edénycsörgését, vidám zsivaját az alacsony kis házak ablakain kiszűrődni, nem kell élénk képzelet ahhoz, hogy magunk előtt lássuk az ősi Elbasant, mely az első világháború kitörésekor még magától értetődően, sértetlenül létezett. Az erőd falai között a török óvárost a dzsámikkal és bazárral, az erőd körül pedig a szefárd zsidó és ortodox közösségeket, a városperemen a vlach negyedet – ami nem csak élettel teli, sokszínű várossá tette a „lesújtó öklöt”, de azt az illúziót is táplálta, hogy a háború megkíméli ezt a hegyeken túli, több ezer éves történelmű települést. Ahol tartottak fönn helyőrséget a rómaiak, ahol gyorsan terjedt a korakereszténység, ahol II. Mohamed erős várat emelt Hunyadi János szövetségese, Albánia legnagyobb hőse, Szkander bég ellen; ahol 1909-ben, az isztambuli ifjútörökök mozgolódása idején az albán nemzeti kongresszus eldöntötte e falak között: az albán nyelvben az arab ábécé helyett inkább a latint fogják használni ezentúl! Egyszóval Elbasant nem ok nélkül nevezik Albánia köldökének is.

Az óratorony a XIX. század végén épült. Tisztjeink teáztak a tövében. Fotó: Margittai Gábor

Egy szerb tiszt is azt mondta a foglyoknak, hogy ha elérik a város kapuját, az ígéret földjére léphetnek: kapnak új cipőt, fedelet a fejük fölé és némi aprópénzt is. Mindebből annyi bizonyult igaznak, hogy amikor az osztrák–magyar tisztek beléptek a városba, meglepve tapasztalták a helyi albánság már-már tüntető rokonszenvét. Esszád pasa, Albánia kormányzója, aki a szerbekkel együttműködött, képviselője útján külön köszöntötte a hadifoglyokat, és biztosította őket teljes védelméről. Bár ez volt az utolsó albániai város, ahová a szerbek hatalma még elért, a szerb dinár itt már nem sokat jelentett: akinek még maradt magyar pénze, az kitűnő árfolyamon válthatta be törökre vagy vásárolhatott élelmet magának és bajtársainak. Amikor egy magyar hadnagy kilépett a bankból, meghallotta, amint egy szerb katona ezt mondja az őt kísérő őrnek:– Szerbiából jön mindenki, aki jöhet! Szerbiának vége! Rigómezőnél ugyanis ezekben a napokban, 1915 novemberének végén omlott össze Szerbia utóvédharca, és aki tehette, az albán vagy montenegrói hegyekbe menekült.  

Halott szerb katona. Forrás: Ratni Album, 1914–1918, Belgrád, 1926

Elbasan néhány napra valóban menedékké vált tisztjeinknek, nem is tértek magukhoz csodálkozásukból. „Részletekben helyeznek el bennünket és pedig a szerbeket és cseheket egy szállodába, ahol a konyhánk is volt s a többieket 30-40-es csoportokban kávéházakba, fürdőkbe és dsámjába. Harmincad magammal egy albán kafanába kerültem, ahol szűken bár, de fedél alatt, melegben voltunk. A kőpadlóra szórt széna volt a fekhelyünk. A kávéház oldalain széles pad s az egyik sarkában volt a tűzhely, ahol egy öreg albán a török kávét főzte keleti eredetiséggel. Minden egyes adag kávé külön készül. Már reggel óta ott gőzölög egy négyszögletű nagyobb bádogedényben a forró víz a parázs felett s ha valaki kávét óhajt, egy fanyelű kis rézedénybe finoman őrölt kávéport és vizet tesz az albán, melyet a parázsba dugva gyorsan felforral s azután az egészei kávéporral együtt egy findzsába önti, melybe kevés cukrot tett, felönti forró vízzel s kész a török fekete kávé. Valami konyakon és ánizsos pálinkán kívül alig tudott egyebei szolgálni” – tudósít Szöllősy Aladár, akiből nem hiányzott a néprajzi, antropológiai érzékenység sem.

Szöllősy Aladár alkotása

A mi kávénkból az íz és a lélek azonban igen. A várba épített szálloda teraszán üldögélünk, zsíros és hideg bécsi szeletünkön túljutva, és bizonyos szempontból irigyeljük Szöllősy hadnagy kafanáját. Innen jól látjuk Elbasan jelképét, a nem sokkal az első világháború előtt épült óratornyot, amelyet hadnagyunk is megörökített: „A kafana udvarára kimehettünk, ahonnan egy érdekes óratorony volt látható, melynek tövénél teát főztünk s ott töltöttük el időnket az udvaron levő fügefa alatt a tavaszias enyhe időben. Esténkint a szomszédos várfalon kürtösök és dobosok fújták, illetve dobolták az esti szerb »takarodót«. Újságot természetesen nem olvashattunk, de a hírek szerint a szerbek ügye rosszul állhatott, mert már ide is érkeztek visszavert szerb csapatok. Híre járt, hogy a szerbek 12 napi fegyverszünetei kötöttek s a legénységünknek már is jobb dolga van. Az udvarunk szomszédságában a mi katonáink voltak elhelyezve, akik közül néhány magyar kis cipőjavító műhelyt nyitott. Ezek a katonák mondják, hogy az albán hegyek között vagy 300 emberünk és vagy 70 szerb őr fagyott meg.”

Az óratorony alatt teázgató tisztjeink. Szöllősy Aladár alkotása

Kávézás után ellátogatunk a bárrá és étteremmé alakított törökfürdőbe. Hangulatosan elhelyezett asztalok a félhomályban, megkérjük a pultost, engedjen be a vendégek elől elzárt térbe is. Ez a hamam eredeti, át nem épített szárnya, ahol megvannak még a fürdő fülkéi – egyikben ócska rohamsisak pihen –, megvan a falak ragacsos párája, a kupolákba vágott lukakon beszűrődő elbasani napfény, amely lassan kiolvasztotta az osztrák–magyar foglyokat is. „December 3-án a török fürdőbe kísértek, melynek előcsarnokában szintén bajtársaink voltak elhelyezve” – írja Szöllősy.

Az elbasani törökfürdő hadifoglyok menedéke volt. Fotó: Major Anita

„10 nap óta most volt alkalmunk mosakodni. Szomorú felfedezést tettünk ezen alkalommal. A víz égette a kezünket, a piszok felmarta, és a föld ráfagyott. Az egész testünk, fehérnemünk tele van tetűvel. Útközben szedtük ezt, egész Szerbia és Albánia tele van tetűkkel. Nagyon rosszul nézünk ki.
December 1. Nincs pénzünk. Itt lehetne élelmiszert vásárolni, de nincs miért. (…) Hadifogoly legénységünk egy része már szintén itt van. Az egész város tele van velök, házról házra járnak koldulni” – jegyzi föl Szakraida István.

A törökfürdő kupolája. Fotó: Major Anita

Ha tehát Elbasanba járunk, és megcsodáljuk ezt a múlttal átitatott várost, ne feledjük, hogy a régi házakban, fürdőkben, mecsetekben, de még az óratorony alatt is magyar hadifoglyok várakoztak, hogy végül lesújtson rájuk a járványok ökle.