2015. november 28., szombat

Ha a kutyák is elfogynak

Újra az albán hegyvidéken, úton a tenger felé. Fotó: Major Anita


Aki egy percre megáll Macedónia és Albánia határán, és lebámul a hegytetőről, és megpillantja az ezüstösen csillogó szerpentin alatt a hatalmas, megművelt medencét, a szántóföldek patchworkjét, majd a földek és a falvak határán a fenyegetően föltornyosuló sziklafalakat, nem csoda, ha felhagy minden reménnyel. Főként, ha már cipő sincs a lábán, ruha a testén, hetek óta étel a gyomrában, és ütik-verik, hogy vonszolja tovább magát a megsemmisülésbe. Kissé szégyenkezve ülünk vissza légkondicionált autónkba, és ereszkedünk be a jó minőségű aszfaltúton a hegyek közé, miközben ott vonulnak előttünk a szellemkatonák. Néha megtántorodnak, sokan összeesnek, de nincs megállás, mert aki megtorpan, arra néhány perc múlva már csak nagyobb hóbucka emlékeztet.


Az albán–macedón határ, arccal a havasok felé. Fotó: Major Anita

Kamionkonvojok és fanyerges lovak, Enver Hodzsa idejéből itt maradt ipari roncsok és európai szintű utak, erodálódó vörös hegyoldalak és lélegzetelállító tájképek: nagyjából így írható le az Elbasanba vezető hegyvidéki országút, amelynek leágazásai azonban néhány lépés után visszavisznek az albán mély múltba.

 

Fotó: Major Anita


Megállunk egy rozoga viaduktnál képeket készíteni, és egy még rozogább út menti kávézóban férfiak nézik kíváncsian, mi az ördögöt találunk érdekesnek abban a hídban. Kis hegyi folyó partján traktor, a traktor jókora bádog utánfutója mobil élelmiszerbolt, amelynél éppen két asszony vásárol kenyeret. A férfiak most azt találgatják csöndesen beszélgetve, mi az ördög olyan figyelemreméltó az ütött-kopott bádogkocsiban meg a kenyérvásárló nőkben, hogy két tájba nem illő idegen bokáig gázol a sáros gödrökben miattuk. Aztán az egyikük úriembernek elfogy a türelme, ingerülten felpattan, int nekünk, valamit mond is, hevesebben integet, amikor nem mozdulunk, aztán valósággal letuszkol bennünket egy föld alatti lukba, ahonnan nem reméljük a szabadulást.


Fotó: Major Anita


Odabent meleg és fülsiketítő kattogás, hófehér por fedi a kőből rakott falakat, hatalmas kerek kő forog csattogva, inogva, és a férfi büszkén vigyorogva mutat körbe birodalmán, a kis út menti malmon, amelyet a fal túloldalán dübörgő hegyi folyó hajt – feltehetően évszázadok óta. Ezt fotózzuk, int megint, és szegről-szegre végigmutogatja a föld alatti szerkezetet, belemarkol a lisztbe, és a kezünkbe perget belőle.


Menet a halálba. Samson Csernov fotója


„… találkozunk egyesekkel, akik a körülményekhez képest még elég jól vannak. Mondják, hogy élelmezésük negyed kiló liszt, minden egyéb nélkül, melyet kis hólével tésztává gyúrnak s egy csajkában megfőznek vagy egy kövön megsütnek. A magyarok – mondják – segítenek egymáson, de a csehek már az első nélkülözéseknél eladták pokrócukat, ruhájukat s most itt állnak minden nélkül. Ha nem az éhség öli meg őket, a rettentő hideg végez velük. Egy helyen állítólag 50 ember fagyott meg. Elaludtak, hogy soha többé fel ne ébredjenek – olvassuk Szöllősy Aladár vonatkozó szavait, amelyeket talán éppen ezen a helyen vetett papírra, miközben nyugat felé araszolt tiszttársaival. – Éjjel a szomszédos istállóban egy félig fagyott lengyel katonánk agonizált s már nem is emberi hangon ordítozott. Reggelre a szerencsétlen kiszenvedett.”


A szerb őröket sem kímélte a fagyhalál. Forrás: Ratni Album, 1914–1918, Belgrád, 1926 


Egy másik hadifogoly visszaemlékezése szerint „hegy tetején lévő faluban sötét éjszaka kerestünk magunknak védettebb pihenő helyet, amíg végre egyik bajtársunk pincelejáratot fedezett fel. Véresre taposva egymást tülekedtünk ebben a pincében, mely körülbelül tíz négyzetméter nagyságú lehetett, de legalább százan szorítottunk magunknak helyet benne. Minden centiméternyi helyért küzdelem folyt, s jaj lett volna annak, aki le mer ülni, mert halálra taposták volna. Az egész éjszakát állva töltöttük, de mégis jó volt, mert csak így menekültünk meg a biztos megfagyás elől. Valahogy egy kutya is betévedt s beszorult közénk, reggelre azonban agyontaposták. Másnap felboncolták, húsát egymásközt szétosztották.”
Aztán a kutyák is elfogytak.

„Sok bakánk, akiknek már nem volt egy csepp emberi formájuk sem, ott esett össze előttünk, hogy többé ne keljen fel. Ezek az emberek hetek óta nem kaptak enni, a szerbek azt mondták, mindenki egyen, ahol tud, nem törődve avval, hogy ezek a hadifoglyok százával szenvedtek éhhalált. Ezek a szerencsétlen emberek eladták az utolsó takarójukat, hogy vehessenek valami ennivalót, éjjel aztán megfagytak” – fűzi mindehhez Szakraida István hadnagy.


A szerb hadsereg is sokat szenvedett az albán hegyekben, a foglyok azonban agonizáltak.
Samson Csernov fotója


Amikor sok közvitéz már csak négykézláb csúszott-mászott, mert meztelen talpát fölszaggatták a kövek, s üvöltött baka és tiszt is a fagy fájdalmától, és végül felértek egy égbe nyúló, jégpáncél borította, sziklacsipkés hegycsúcsra, és úgy gondolták, mindnyájan itt fognak meghalni a hóviharban, mert több hegyet képtelenek megmászni, tovább nem bírják az éhezést, és inkább nekidőlnek egy csicsa szuronyának, akkor az út hirtelen megváltozott, íve enyhülni kezdett, ellaposodott, majd meredeken meglódult lefelé. Lejtett, merész kanyarokat írt le, és szinte elérhetetlenül távoli, ám smaragdzöld völgyben ért véget, amelyet folyó szalagja metszett ketté.

Az ígéret földje volt. De az ígéreté is maradt.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése