 |
| Szerb csapatok az albániai Vezír hídnál 1915 novemberében |
Annyian intettek, hogy ezen a határon már ne lépjünk át, és
hogy felejtsük el a törzsi területeket, ahol bármi megtörténhet velünk, és még
csak meg sem tudják hozzátartozóink, hogy most tagadhatatlanul némi lámpalázzal
hagyjuk el Koszovót, és gördülünk át Albániába. Azt is mondták hozzáértők, akik
évek óta laknak Tiranában, hogy a mirdita albánok területén nem vezet át
autóút, csak öszvércsapás, de ha mégis megkísértjük az átkelést, hát lelkünk
rajta.
Akkor lelkünk rajta, mivel nincs más út, a hadifoglyoknak
sem volt. Megyünk, amerre őket terelték 1915 novemberében.
Súlyos felhők ereszkednek a hegyek közé, amint elhagyjuk
Prizrent, s az értelmezhetetlenül széles és remek minőségű úton elindulunk a Drin
völgyében. Ez a folyó kísérte a hadifoglyokat is az erőltetett menet legrettenetesebb
napjaiban, s haladt át velük együtt a harcias albán klánok területein, ahol a
betolakodó nem sok jóra számíthatott. Főleg, ha a gyűlölt szerbek kíséretét „élvezte”.
A remek albán sztráda néhány órán belül Tiranába repítene a
korábban legalább tízórányi, lelket is kirázó autózást felváltva, ám mi gyorsan
letérünk róla, és az albán–koszovói határ közelében fekvő Kukës városánál a
legpesszimistább forgatókönyv látszik megvalósulni, ahogy az emberi fogalmakkal
leírható út egyik pillanatról a másikra megszűnik.
 |
| Utunk az albán hegyvidéken |
Míg Koszovóban hathatós segítséget kaptunk a magyar
nagykövetségtől, valamint a magyarul remekül beszélő koszovói albán Bexhet Bllaca
és Aghim Rama úrtól, addig Albániában kizárólag magunkra vagyunk utalva.
Valamint a „békebeli” szovjet katonai térképekre, amelyek még mindig a legalkalmasabbak
arra, hogy akár a száz évvel ezelőtti albán tájakon is elkalauzoljanak
bennünket. Különösen igaz ez a Fekete-Drin völgyére, amely európai értelemben
ma is „vad és civilizálatlan” törzsi területnek számít, ahol a kisebb falvakhoz
sokszor nem is vezet feltérképezhető út. Márpedig mi ilyen kis falvakat akarunk
felkeresni…
 |
| Albán férfi szamarával Kukës közelében. Fotó: Major Anita |
Ahogy átlépünk az albán határon, rögtön mély vízbe kerülünk: minden
körültekintő tervezésünk ellenére behajtunk Kukës sötét, sáros, hepehupás, nyomasztó piacára, ahol ingerült
emberek árulják nyomorúságos portékáikat: hatalmas bádogedényeket, ócska kínai
ruhákat; vagy kecskéket húznak-vonnak az utcákon, miközben hatalmas Mercédeszek
és teherautók igyekeznek átkelni a gödrökön, egymást és az árusokat kerülgetve.
Valóságos Albánia-közhelygyűjtemény testesül meg a szemünk előtt. Megyünk,
amerre látunk, autós navigációnk csődöt mond. Olyan ez a település, mint egy
romániai város sok évtizeddel ezelőtt: nyomorúságos lakótelep, előtte hatalmas
felvonulási tér, amelyen értelmetlen ívekben fordulnak az autók, de egykor bizonyára
egész hadsereg kényelmesen elfért rajta. Kukës mindazt a bizarr csúfságot magába foglalja, ami a
halott kommunista diktátor, Enver Hodzsa Albániája. Aztán új mecsetek,
templomok, múzeumok. A lakótelep előtt kávéházsor, közöttük meghökkentően modern
stílusúak is, és többnyire mind nagyon tiszta.
A város drámai fordulat színtere volt száz évvel ezelőtt,
1915. november 12-én, amikor Prizrent elhagyva még aznap este megérkezett ide a
fogolysereg éle, az osztrák–magyar tisztek csoportja. A település határában, a Fekete-
és a Fehér-Drin összefolyásánál, Ljumkulánál veszett el ugyanis minden remény. Itt
nyílt meg a havasokba vezető út, amelyre elég volt csak egy pillantás vetni,
hogy a foglyok lábából kiszálljon az erő, a szerb hadsereg pedig hanyatt-homlok
nekikezdjen nehézfegyverzete elpusztításának. Ljumkulánától, a hegyek lábától
nem mehettek tovább a lövegek, a trénkocsik, úgyhogy amit a katonák nem törtek
össze vagy ástak el, azt felgyújtották, összehasogatták, a folyóba lökték,
semmi ne kerüljön az ellenség kezébe.
 |
| Feltorlódott szerb trén az albán hegyek lábánál. Forrás: Ratni Album, 1914–1918, Belgrád, 1926 |
A menekülő szerb előkelőségeknek, magas rangú tiszteknek is
le kellett szállniuk kocsijukról, s az apostolok lován folytathatták az utat. Hólepte,
rongyos tömegek kígyóztak a törökök építette, kegyetlenül meredek ívű Vezír híd
előtt. E szívszorító kép, Szerbia futásának emblémája aztán francia plakátokon,
nyugati lapok címoldalán, háborús képeslapokon jelent meg. A híd lefagyott
kövezetén hadifogoly, katona, menekülő civil, de még Péter király és
udvartartása is csak csoszogva, egymást átkarolva tudott átkelni, nehogy a
jeges folyóba zuhanjon. A túloldalon könnyes szemmel, öklüket rázva
búcsúzkodtak a szerbek hazájuktól. A foglyok teleszívták tüdejüket a hószagú
albán levegővel, és úgy érezték, ezen a hídon át más világba kerültek.
Így is lett nagyon hamar.
 |
| Átkelés a Vezír híd meredek, lefagyott ívén. Forrás: Ratni Album, 1914–1918, Belgrád, 1926 |
 |
| Francia háborús propagandaplakát a Vezír híd borzalmairól |
A navigációról lemondva, ösztöneinkre hagyatkozva néhány perces döcögés után elérünk Kukës szélére. Már meghökkenni sincs erőnk: a csendesedő záporban esernyős emberek kuporognak jókora hulladékhegy tüzeinél. Száll a szemétgőz, a fákon színes nejlonok lobognak, mint valami tibeti emlékhelyen, és mi csak ereszkedünk ebben a koszban a Drin felé, hogy rábukkanjunk a nagy átkelés helyszínére. Kulle e Lume, ez van kiírva a víz partján egy magányos presszó előtti táblára. Ljumkula. Itt kell lennie a török hídnak, a kicsinek és a Vezírnek, amelyekről élő ember nem tudott eddig információt adni, állnak-e még. Elővesszük a régi fotót és Szöllősy festményét, ide-oda helyezkedünk, hogy összezárjuk a hegyeket, azonosítsuk a sziluettet, végül nagy nehezen megvan.
 |
| Szöllősy Aladár festménye |
Megvannak a hajlatok, megvannak a hegyek pontosan, ahogy száz éve! Alattunk, több méter magas vízoszlop alatt iszaposodik a múlt. A fogadóban egy albán fiatal azt mondja, nincs mit keresnünk: amikor évtizedekkel ezelőtt földuzzasztották a Drint, a hidak is elsüllyedtek. Ott kígyózik a víz alatt az út is, a foglyok útja, mely elvezetett a kis török hídhoz meg a lehetetlenül meredek Vezírhez, majd továbbsodorta katonáinkat a hegyekbe.
 |
| A kisebbik ljumkulai híd a menekültekkel. Forrás: Ratni Album, 1914–1918, Belgrád, 1926 |
 |
| A híd helyén ma víztömeg. Fotó: Major Anita |
Felmegyünk az új betonhídra, rettenetesen nyomasztó
lebámulni a mélységbe. A híd pilléreihez rögzítve teniszpálya méretű háló
szárad. Erről a pontról még jobban azonosítható az egykori átkelőhely. Az
innenső parton kisebb bunker lapul meg a bozótban, alatta kutyák marcangolják a
partra dobott, bűzlő halbelsőségeket.
 |
| Bunker a víztározó partján. Fotó: Margittai Gábor |
Enver Hodzsa hatalmas víztározót építtetett ide a hetvenes
években, a gáttal elzárt Drinen vízerőművet emelve. Az építés előtt készült szovjet
térképen még megvannak a régi hidak és utak is. „Nagyon van vidék. Azt hiszem,
hogy az úton kívül nem lehet előrehaladni. (…) Jumkulában szerb katonáktól
vásároltunk, már akinek volt pénze, kenyeret. Mi hármunk részére tudtunk egyet
venni. (…) Állítólag a további úton nem kaptunk kenyeret, mert nincs” –
panaszolja Szakraida István hadnagy, aki tiszttársaival összehasonlíthatatlanul
jobb helyzetben volt, mint az osztrák–magyar legénység, a tisztek ugyanis
alkalmanként vásárolhattak élelmet. A legénység csak ölhetett vagy
tolvajkodhatott érte, ha maradt ereje…
 |
| Szerb őrség Ljumkulánál. Forrás: Ratni Album, 1914–1918, Belgrád, 1926 |
A szerbek megszállva tartották a Ljumkulától a hegyekbe
vezető utat, mivel erre kellett visszavonulniuk a Rigómezőnél hátráló
seregmaradványoknak. Erről az útról minden fogoly azt jegyezte föl már a kezdet
kezdetén, hogy rettenetes, járhatatlan, és hogy egyre több bajtársuk hullája
marad a szélére vetve. Az Albániát ismerő magyarok szerint ma is járhatatlan. A
ljumkulai presszóban azt mondja a fiatalember, hogy az út tökéletes, nincs
miért aggódnunk, elvisz, amerre akarjuk. Azt is mondja, száraz időben ma is
kilátszik a vízből a Vezír híd meredek háta, kár, hogy nem jártunk itt tavaly
nyáron, akkor még sétálni is lehetett rajta.
 |
| A halálmars albániai kiindulópontja ma már víz alatt. Fotó: Margittai Gábor |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése