Csak egy kis domb

Régi sír Ujmisht közelében, ahová 1915. november 16-án ért a halálmenet. Fotó: Major Anita

Csak annyit tudunk a faluról, hogy szörnyű megpróbáltatások érték itt az osztrák–magyar hadifoglyokat 1915. november 17-én, amikor már az elemek is összeesküdtek ellenük. A hegyvidék magasabb régióiba érve szakadó hó, pengeéles jeges eső, téli viharok, lefagyott utak várták az erejük végére ért katonákat, akik egyre nagyobb számban maradoztak le, majd kapták meg őreiktől a szuronyos kegyelemdöfést az út szélén. De sokszor már arra sem volt szükség. Aki pedig elgyengült bajtársa segítségére sietett, az bizonyosan ott maradt vele félig ülő vagy haldokló emberszoborrá fagyva. Sokan meg egyszerűen beleszédültek a feneketlen szakadékokba. Ennivaló rég nem volt, még pénzért sem lehetett kapni, mivel a lakosság elmenekült, vagy kiirtották a Balkán-háborúkban 1912–13-ban. A halálmenetet láthatatlanul kísérő albán harcosok azért le-lecsaptak a szerb kíséretre, és a foglyok sokszor két tűz közé kerülve kaptak golyót vagy kézigránát repeszét.

A halálmars az albán havasokban Szöllősy Aladár festményén

Faragó László túlélő tisztet Napóleon 1812-es oroszországi téli visszavonulására emlékeztette ez a vánszorgó menet: „Az egykor erős, edzett katonák most összeesett csontvázak s csaknem felismerhetetlenek voltak. Csak hang s a nevek kiabálása után ismeretek egymásra a harctéren együtt szolgáló, talán egy városból, egy faluból való tisztek, altisztek, katonák. (…) jobbról is, balról is szívettépő rimánkodások hangzottak a még menni tudók felé, hogy vigyék magukkal az összeesetteket, ne hagyják őket nyomorultul elpusztulni a vad idegenben” – emlékezik Faragó a Hadifogoly magyarok története című két háború között kiadott gyűjteményben.

A megpróbáltatások helyszíne ma. Fotó: Major Anita

Csak annyit tudunk a faluról, hogy amikor a jeges sziklákon valahogy átevickéltek az osztrák–magyar tisztek, aznap este hat óra fele értek ide, és közülük 220 embert, elsősorban a magyarokat egy albán dzsámiba helyeztek el. „Alacsony s nyerskőből épült ház volt ez, melynek fala és tetőzete közötti nyílásain a szél fújt keresztül. Az egész épületnek alig volt 6-8 lépés a hossza és szélessége s legfeljebb 40 ember s a karzaton 20 ember térhetett volna el. Ide hajtottak be 220 embert. Az irtóztató helyzetben majd lefagyott a lábunk s topogtunk kínunkban. Összezsugorodva valahogy a földre kuporodhattunk. Egy óra hosszat is eltartott, míg végre saját testünk melegétől a rajtunk levő csonttá fagyott ruha olvadni kezdett s később gőzölögtünk, mint az agyonhajszolt igavonók. Az elolvadt jég a padlóra folyt. Ebben a rettenetes helyzetben töltöttük az éjszakát, mert este 7-től reggel 6-ig innét kimenni nem volt szabad” – emlékezik Szöllősy Aladár hadnagy.

A falusi dzsámit Szöllősy Aladár megörökítette

Végül azt is tudtuk a faluról, hogy Szlatinának hívják, és hogy idegen számára gyakorlatilag elérhetetlen helyen feszik. Úgyhogy Bicajtól nekivágtunk a havasoknak, és ami a hadifoglyoknak 1915 novemberében legalább hat napba beletelt – napi 30-35 kilométert gyalogolva félmeztelenül, cipő nélkül a hóban-jégben, sziklákon, szakadékok peremén vezető öszvércsapásokon –, azt mi két óra alatt végigautóztuk az európai átlagnál messze jobb hegyi országúton, amelyen csak a kószáló tehenek okoztak néha kisebb fennakadást. Így értünk a sötét, nyomasztó, mégis izgalmas hegyi kisvárosba, Peshkopiba, ahol megint csak lerobbant lakótelepek, zűrzavaros bazárok, dzsámik és templomok keretezték a város széles és nyüzsgő sétálóutcáját, amelyen helyi albán hősök kemény tekintetű bronzszobrai kísérték figyelemmel a tébláboló férficsoportokat. Az utca szélén, a szemerkélő esőben rikító színű esernyőket árultak idősebb asszonyok az aktuális piaci igényeknek megfelelően; a szomszédos utcákon meg szamárkordék döcögtek, ingerülten dudáló autók kerülgették őket.

Kószáló tehenek a Peshkopiba vezető országúton. Fotó: Major Anita

Olcsó, tiszta és kifogástalan szállást találtunk a sétálóutca végén, kissé távolságtartó, de messzemenően segítőkész személyzettel. Az autót le kellett vinnünk a föld és a szálloda alá olyan meredek rámpán, amelyen gyalog lehetetlen közlekedni, és amelynek a vége teljes sötétségbe veszett. Odalent aztán kiderült, hogy a szálloda még csak félig van kész, serényen építik alulról és fölülről is nyilván már néhány éve, de ez mit sem zavarta a konyhát abban, hogy elkészítse jó olajos bécsi szeletünket. Ami Koszovóban kihagyhatatlan, a Monarchia, a Balkán és a törökök gasztronómiájából összekovácsolódott csodálatos ízorgia, az Albániában sajnos lesújtóan érdektelen.
Másnap reggel aztán nekiláttunk nyelvet fogni. Sürgősen találnunk kellett valakit, aki felvisz bennünket Szlatinára, a fogolykálvária egyik legszörnyűbb helyszínére. Mivel „rendes” út nem vezetett ebbe a hegyek között fekvő, évszázadok óta elzárt településre, olyasvalakit kellett találnunk, aki közvetíteni tud a kizárólag albán nyelvjárásban beszélő falusiak és közöttünk, valamint megfelelő járművel is rendelkezik. Az ősi – nem minden kockázat nélküli – módszert választottuk: benyitogattunk a kora reggeltől nyitva lévő kávéházakba és éttermekbe, hogy tolmácsot és dzsipet keresünk az isten háta mögé…

Albán életkép az egyik kávéház falán. Fotó: Major Anita

Órákig keringtünk mindhiába. Csodálkozó tekintetek, értetlenkedő fejrázások – míg végül az utolsó helyen, ahol feladni készültünk expedíciónknak ezt a szakaszát, belebotlottunk egy tortáját faló fiatal hölgybe. Lemondóan szólítottuk meg, egy pillanatra megállt a süteményes villa a kezében, szeme elkerekedett – majd jó angolsággal válaszolt. Kiderült, a helyi egyetemen tanul idegenforgalmat. Temperamentumos, kedves, nyíltszívű segítőnek bizonyult, aki legalább akkora izgalommal vett részt a kutatásban, mint mi. Gyorsan felhívott valakit a mobilján, és negyed óra múlva már dzsipben száguldottunk Szlatina felé olyan sebességgel robogva az öszvércsapásokon, a vastag köddel lepett hegyi utakon, hogy megrémülni sem maradt időnk. A terepjárót tüskés hajú, szikár, izmos fiatalember vezette, akit nem feltétlenül csak idegenvezetői szerepben tudtunk volna elképzelni, a CD-lejátszóból bömbölt az albán harci zene, néha magányos öszvérek tűntek fel, amelyek fanyergében kis fehér sapkában hórihorgas szkipetárok görnyedeztek, míg végül megérkeztünk a gyönyörű, félelmetes és eső áztatta Szlatinára, ahol éppen a múlt héten gyilkolta meg egy apa a lányát, mert az nem a megfelelő férfit választotta magának. A becsületgyilkosságok és az ősi íratlan törvények birodalmába már valóban csak a legritkábban jutnak el a hatóság emberei.

Szlatinai utca. Fotó: Margittai Gábor

Szlatina vesszőből font kerítései mögött kőből épült, masszív házak komor tömbjei mutatták, hogy errefelé még mindig inkább erődként, mint bukolikus parasztházként képzelik el a lakótereket az emberek. Az utcákon nem volt egy lélek sem. Végigkopogtattuk a kapukat, míg végül idősebb férfi jelent meg az egyik ablakban. Behívott szerény, de tiszta konyhájába, ahol a sparhertet kissé ázott asszonyok ülték körül, kíváncsi tekintettel méregettek bennünket. Majd kedves, érthetetlen csivitelésben törtek ki. Egyetemista kísérőnk lefordította nekik, mi járatban vagyunk. A férfi rövid ideig töprengett, aztán azt mondta, igen, nagyapja beszélt az osztrák hadifoglyokról, sokan jöttek ide, majd gyorsan elvonultak. Igen, maradtak halottak is, de már nem emlékeznek arra, hová temették őket. Idéztük neki Szöllősy Aladár szavait a dzsámiról, ahol tisztek nyomorogtak át egy éjszakát, és amelynek előterében sok száz bakánk fagyott meg azon az éjszakán, akiknek még ilyen fedél sem jutott a fejük fölé. A férfi elmagyarázta, merre menjünk.

Erődszerű ház Szlatinában. Fotó: Margittai Gábor

A falu közepén, elhaladva a hodzsa háza mellett, majd kihegyezett karókon átmászva végre elértünk egy beroskadt tetejű, megroppant épülethez. Szlatina régi mecsetéhez, amelynek meg vannak számlálva a napjai. Nem volt nagyobb, mint egy itthoni kockaház. Fel nem fogható, hogy fért el benne 220 ember. Előtte most is nagy térség, gyönyörű kilátással a környező hegyekre. Osztrák–magyar katonák maradtak itt fagyos halmokban november 18-án reggel, amikor a szerb őrök már mindhiába lökdösték őket talpra.

A dzsámi romjainál albán sofőrünkkel. Fotó: Margittai Gábor

„Jobbra, balra megfagyott katonáink holttestére bukkanunk – írja Szakraida István hadnagy. – Csak kis domb jelezte a hóban, hogy alatta már alussza örök álmát egy szegény katona, akit megváltott a halál az elviselhetetlen szenvedésektől. Szegény jó honfitársaim! Dalolva, felvirágzott sapkával indultak a háborúba, ahol azonban a dicsőség helyett a hadifogság és ez a szenvedés lett osztályrészük.”