Szinán pasától Mehmet pasáig

A prizreni vár, alatta a szerb negyed még eredeti állapotban. Képeslap

Miközben a foglyok a prizreni vár falai között dekkolnak, és szinte már úsznak az egyre erősödő ágyúdörgésben meg a szabadulás reményében, addig mi leereszkedünk az oszmán citadella meredek útján, hogy körülnézzünk a török–albán városka zegzugos utcáin. Elhaladunk a lerombolt szerb negyed házromjai és görögkeleti katedrálisának maradványai mellett, majd a kísérteties világból átlépünk Prizren óvárosának eleven labirintusába. Bedekkerként Szöllősy Aladár és Szakraida István k. u. k. hadnagyok, valamint magyar meg cseh bakák naplóját használjuk. Kezünkben ezekkel a feljegyzésekkel és régi fotókkal ide-oda lépegetünk az 1915. novemberi és a száz évvel későbbi Prizren között. S ahogy elmerülünk az óvárosban, lassan már nem tudjuk, melyik az igazi.

Szinán pasa dzsámija az óvárosban. Képeslap

Mivel a város látképe megmaradt olyannak, amilyennek a hadifoglyok is látták, s megőrizte keleties nyüzsgését, mely magával ragadta az osztrák–magyar katonákat, nem nehéz itt elveszni. A Bisztrica partján épült nagy mecset bejáratánál, Szinán pasa dzsámijánál több tucatnyi farmeros fiatalember hajlong, imádkozik az utca közepén, végzi rituális fürdőjét csendesen. „Az egyébként tisztán török jellegű város uccáinak felírása szerb. A zúgó patakocskán egy érdekes fedett híd vezet keresztül, melyen átmenve, a hegy lejtőjén a város legnagyobb mecsetje és minarétje tesz impozáns hatást.” (Szöllősy Aladár)

Ima Szinán pasa dzsámija előtt. Fotó: Major Anita

 

Turistákat szállító hintók csattognak a bazár kövezetén, s a századfordulós légkörből, a Monarchia és a Kelet építészetét ötvöző utcák hangulatából talán csak a titói időkben épült szállodamonstrum és a kezében Kalasnyikovot tartó albán UCK-harcos szobra zökkent ki. „Van itt kovács, nyerges, lakatos, borbély, gyümölcs- és édességkereskedő, pecsenye- és tésztasütő vegyes összevisszaságban, s minthogy a legtöbb üzletnek se ajtaja, se ablaka, minden iparos a járókelők előtt folytatja mesterségét.” (Szöllősy Aladár).

A prizreni bazár Szöllősy Aladár festményén

 

Meghatározott céllal bolyongunk Prizren utcácskáin: keressük azt a mecsetet, amelynek közelében hamam, azaz törökfürdő is működött. 1915. november 8-án ugyanis különleges megtiszteltetés érte hadifogoly tisztjeinket: hosszú hetek óta először vitték őket kollektív tisztálkodásra. Mivel a prizreni emlékezetre már nemigen számíthatunk, a hely azonosításában a foglyok feljegyzései segítenek: „A fürdő, mint a mohamedán vallás rítusához tartozó, a mecset mellett van. Bejárat után primitív öltöző, középen csurgókút. Ebből az előtérből keskeny, rövid folyosó vezet a fürdőbe, ahol köröskörül mosdótálnál kisebb űrtartalmú edények vannak, melyekbe gyenge meleg víz csurog. Egy kis pléh edénnyel öntjük magunkra a vizet szappanozás előtt és után s ezzel törökösen megfürdöttünk. Nekünk azonban ez a primitív fürdő is jól esett.” (Szöllösy Aladár)

A prizreni piac báró Nopcsa Ferenc 1905-ös fotóján.
Robert Elsie gyűjteménye. www.albanianphotography.net

Átkelünk a Bisztrica folyó „érdekes” hídján, s néhány lépésnyire ott magasodik a vén Bajrakli mecset, ennek falánál is fiatal albánok mormolják az Allah Akbárt, s a mecsettel szemben ott áll a hamam, az építtető Gazi Mehmet pasának címezve, aki 1563-ban örvendeztette meg Prizren muzulmánjait ezzel a remek fürdőházzal. Mehmet pasa nem sejtette, hogy sok gyaur – mellesleg azidőtájt szövetséges – tisztnek fog ezzel örömöt okozni évszázadokkal később.

Imádkozó férfiak a Bajrakli mecsetnél. Fotó: Major Anita

 

Mi azonban most elkeseredetten téblábolunk a felállványozott, felújításra váró és rendíthetetlenül lelakatolt hamam előtt. Aztán lesz, ami lesz, fogjuk magunkat, és betérünk az első üzletbe, egy autókölcsönzőbe, s az angolul remekül kommunikáló alkalmazottaknak elrebegjük bánatunkat. Az egyik ifjú hölgy elmosolyodik, aztán csak biccent, és megállíthatatlanul megindul a hamam felé. Vele együtt bujkálunk a sóderdombok, a teherautók között, míg egy alig észrevehető kis kapuhoz nem jutunk. A hamam már rég nem az, ami: 1944-ig használták az igazhitűek, utána jött a jugoszláv kommunizmus, mely szerencsésebbnek látta, ha sajtüzemként és raktárként hasznosítják a törökfürdőt. Fejünket lehajtva lépünk be a párás, félhomályos, cementszagú, vénséges épületbe, amelybe csak a kupolákra vágott lyukakon jut be a fény. Odabent kőművesek ebédelnek éppen, hagyják, hogy hadd tébláboljunk a kutak, fürdőfülkék, medencék birodalmában, és hogy magunk előtt lássuk a meggyötört osztrák–magyar tiszteket, amint gyermeki örömmel locsolják egymásra a langyos vizet.

A felújításra váró törökfürdő. Fotó: Margittai Gábor

 

Négy napjuk volt hátra, mielőtt nekivezényelték őket az albán havasoknak.