A híd

Török híd a Szkumbi folyón. Fotó: Margittai Gábor

Meg se forduljon a fejünkben, hogy átkelünk a vízen! Ha mégis olyan eszelősek lennénk, hogy átkelünk, véletlenül se forduljunk jobbra az ösvényen! Ha teszünk a jó tanácsra, és mégis jobbra fordulunk, nyugodtan magunkra vethetünk. Keresztet, vagy ami jólesik.

Kecskepásztor a hídon. Fotó: Major Anita 

Ez a beszélgetés persze már a víz túloldalán bontakozik ki, miközben rendíthetetlenül kapaszkodunk föl a meredek ívű török hídra, amely a vörösessárga színű, lomhán hömpölygő folyó fölött egyenesen a hegyoldalnak támaszkodik. Amikor átérünk a hídon, kicsit megyünk balra, de ott kőomladékba, majd sziklás peremű szakadékba fut az ösvény, aztán kicsit megyünk jobbra, mire a bennünket kísérő fiatalok csapata élénk tiltakozásba kezd.

Sok a kígyó arra! Veszélyes az út! Rossz emberek élnek ott, biztosan bajunk esik!

A macedón határ felől nyugat felé futó szurdokban igyekszünk Durazzo, azaz a mai Durrës felé, és kimeresztett szemekkel keressük a műemlékeket jelző szokványos barna színű táblát. Minden áron meg kell találnunk ezt a régi építményt, amelyet eddig csak festményen és a műholdas térkép elmosódott felvételén láttunk. Ugyanis ez az építmény volt a halálmars fordulópontja, az ígéret földjének kapuja – amely azonban a pokolba vezetett.

Mirakë. Mivel helységnévtábla nincs, csak sejtjük, hogy megérkeztünk abba a faluba, amelyet minden fogolynapló, visszaemlékezés lelkendező szavakkal örökített meg. Leparkolunk egy kis kávézó oldalában, aztán határozott léptekkel megindulunk az országúttól a völgy fenekébe vezető sáros, köves ösvényen. Legalább fél perc is eltelik, míg felfigyel ránk az első mirakëi jóember, megtorpan, száját kissé eltátja, amiből nyilvánvaló, hogy túl sok idegen nem téblábol errefelé. Elhaladunk az utcán egy kisebb kamaszcsoport mellett – ők minden utazók rémálma, Keleten mindig kiszámíthatatlan és veszedelmes szabadcsapatnak bizonyulnak, pimaszak, kötekedők, nem mellesleg a kövezés szakemberei –, előre köszönünk nekik, de már haladnánk is tovább, amikor mellénk perdül egy szikár, vidám képű fiatalember. Töredékes, de előzékeny angolsággal tudakolja, mi járatban vagyunk. Megmutatjuk táblagépünkön Szöllősy Aladár k. u. k. hadnagy festményét, amely a rettenetes havasok alatt mesébe illő, háromívű kis oszmán hidat örökített meg Miraha most, azaz Mirakë hídja képaláírással. Körénk gyűlnek a fiatalok, izgatottan nézegetik a képet, majd már csak azt vesszük észre, hogy a gyűrűjükben botladozunk át a vasúti síneken, át a falusi focipályán, amely többnyire ártérként üzemelhet a kapufán maradt iszapköpenyből következtetve, hogy végül földbe gyökerezzen a lábunk a „Miraha mostnál”.

„Miraha most” – régi utak metszéspontján. Fotó: Major Anita

Kelet-Törökországban, a Kaçkar-hegység isten háta mögötti völgyeiben láttunk ilyen csodálatos ottomán építményeket, amelyeken teaszüretelő örmény parasztasszonyok vonultak át délutánonként, hátukon hatalmas zsákokban cipelve a zöld leveleket. Ez az albán híd is másik világba, másik kontinensre, másik időbe vezet, éppen olyan, mint Ivo Andrić hídja a Drinán, ez a kultúránkba égett „kronotoposz”, ahogy az irodalomtudósok szeretik meghatározni; éppen olyan, mint minden európai török híd, amely fönnmaradt az oszmánok kisöprése után, és egy elmúlt birodalomra emlékeztetnek. No meg annak láthatatlan városaira.De nem csak azért olyan átkozottul fontos nekünk ez a híd. Sőt egyáltalán nem ezért.

Végállomás a hegyek lábánál. Korabeli illusztráció

„A hegyóriások végtelennek látszó útjait már-már alig bírtuk, midőn keservesen egy hegycsúcsra jutottunk. Az út mellett örökzöld buxus cserjék jeleztek némi életet, midőn váratlanul új kép tárult szemeink elé. Egy nagyon meredek szerpentin út vezet le a völgybe, melyben a Skumbi folyó kanyarog s ezüstösen csillogva tűnik el messze a hegyek között. Ezek a hegyek azonban már nincsenek hóval borítva, hanem teljesen zöldek. Fáradtak, kimerültek voltunk, de szívünkben új reménység adott erőt s a meredek hegy kígyózó útjain leereszkedve, a völgybe értünk. Az enyhe éghajlatban a metsző északi szél mintha a dél és észak küzdelme lett volna. Lent a völgyben a Skumbi folyónál gyülekeztünk s borzalommal néztünk a hóval borított magas hegyekre, honnét bajtársainkat leereszkedni láttuk – írja Szöllősy Aladár, és ha jobban megnézzük festményét, a kép jobb traktusában megpillanthatjuk a hegytetőről ereszkedő hangyákat, a hadifoglyok seregét. – Egy gyönyörű háromíves kőhídon – a régi török hídépítészet valóságos remekén – mentünk keresztül s Miraka moszt (Csuprija) albán községnek a hegyoldalon elszórva fekvő házaiban nyertünk elhelyezést. Az albán házak itt többnyire egyemeletesek s a földszintet az istálló foglalja el. Az albán lakószobának nincsenek ablakai, hanem csak kis szelelő nyílásai üveg nélkül, melyen az albán úgy tekint ki, mint a katona a lőrésen. Az emeleti lakószobát a földszinti istállóval bent közvetlen lépcső köti össze s az egész ház kőfallal van körülvéve. Az albánnak háza valóban vára is.”

Albán szekérkaraván. Forrás: Bathó Iván magángyűjteménye

A fiataloknak elmeséljük a történetet, és ők az elsők eddigi utunk során az egész Balkánon, akik cseppet sem tűnnek meglepettnek. Tudják, hogy az első világháború alatt erre járt a szerb hadsereg, átkelt foglyaival a falujukon, azt is tudják, hogy az albánok azért minden szerbet nem hagytak tovább menni, de még azt is büszkén emlegetik, hogy ez a réges-régi karavánút már ősidők óta használatban van, hiszen, ha mondjuk jobbra fordulnánk a híd után – amit nem javasolnak –, rátérhetnénk a Via Egnatia nevű római útra, amely Bizánc metropoliszát és a Boszporuszt kötötte össze Dyrrachiummal, vagyis Durrëssel meg az Adriával.

A Via Egnatia átszelte a Balkánt, a macedón és albán hegyvidéket is. Forrás: Wikipedia

Ezen a római módra gondosan kikövezett, 1100 kilométer hosszúságú úton meneteltek a hadseregek Nyugat és Kelet között ingázva, ezen gyalogolt Pál apostol is Szalonikibe, hogy terjessze Krisztus szavait, ezt használták a szárazföldön közlekedő keresztes hadak is, hogy átszeljék a Balkánt, majd úgy folytassák az útjukat Anatólián át a Szentföldre, mi több, az Európára törő oszmán seregeknek is kapóra jött, amikor megkezdték a térség fölgöngyölítését. És persze a Via Egnatia itteni szakaszain tántorogtak végig a szerbek meg az osztrák–magyar hadifoglyok is, amikor végre megszabadultak a hegyektől, és elértek Albánia mediterrán vidékére.

A szerb hadsereg maradékainak átkelése egy albán folyón.
Forrás: Ratni Album, 1914–1918, Belgrád, 1926

Mirakë hídja volt a választóvonal. „November 30-án reggel mi is kiszabadulva az istállóból, egy kis tűz mellett, az immár vagy tízszer kifőtt teánkból teát főztünk, amit egy kis pirított kenyérrel fogyasztottunk el. Reggeli után útra keltünk s utunk a Skumbi folyó jobb partján vezetett, valaha a törökök által épített, de most nagyon elhanyagolt rögös úton [azaz a rómaiak által épített úton – M. G.]. A nap süt, az idő enyhe s ez feledteti velünk azt, hogy lyukas cipőnk talpa nem véd meg az út kövei ellen. Itt az észak és dél találkozásánál is előveszem naplójegyzetemet s vázlatot készítek a mögöttem és előttem levő két ellentétes tájról. Mögöttem az albán hegyek égbenyúló havas csúcsai, alattok a meredek szerpentin út s a háromíves kőhíd. Mellettem platánok a váratlan fagytól megsárgult levelekkel hajlanak a folyó medre felé. Előttem már örökzöld buxusokkal borított hegyek között a kanyargó folyó az olajfák halványzöld lombjai között tűnik el az elbassani úton” – így Szöllősy Aladár.

Szöllősy hadnagy festménye a hídról és a leereszkedő halálmenetről

A foglyok egy része a hídon kelhetett át, nagyobbik részét azonban a szerbek arra szorították, hogy gázoljon át a Szkumbi novemberi vízén. A legyengült emberek közül sokakat elragadott a folyó. Az ő hullájuk vitte a hírt az elbasani albánságnak, hogy a szellemsereg hamarosan eléri a város kapuját.