Krumpli a bunkerban

Halálmars az albán hegyekben. Forrás: Das Interessante Blatt

Szakad a hó, olyan sűrűn esik, hogy a templom szürke, zömök tömbje is eltűnik a hófüggöny mögött. Itt állnak hát újra a strugai templom udvarán, dideregve, lyukas cipőjükből kikandikáló, kékre fagyott lábujjakkal, megfogyatkozott erővel és reményekkel, arccal az albániai Durazzó és az Adria partvidéke felé, amely olyan távolinak tűnik, mintha másik bolygón vagy másik galaxisban lenne. Előtte ismét át kell kelni az albán hegyeken, és nem tudják, hogy aztán át kell evickélni egy sokkal borzalmasabb helyen, a mocsárvidéken, hogy elérjenek majd a pokol újabb kapujába. Már elterjedt a hír az osztrák–magyar fogolytisztek között, hogy lehetetlen eljutni a monastiri vasútig, hogy a bolgárok megállíthatatlanul törnek előre, hogy Rigómezőnél meg a saját seregtestek és a németek morzsolják föl éppen a szerb utóvédeket, úgyhogy futni kell tovább a hegyek útvesztőjében, osztozva a megvert szerbek sorsában.

Petar, a menekülő szerb király. Forrás: Das Interessante Blatt

Szófiából jelenti Windischgrätz herceg, hogy Ohridából 600 osztrák hadifogoly vonult menetben Elbasan felé – jönnek-mennek a sürgönyök a Monarchia és a megszállt Balkán között, de a jelentőknek fogalmuk sem lehet arról, mi vár a csaknem harmincezer fogoly katonára. „Sztrugára mentünk, ahol a foglyok újabb gyülekezőhelye volt – idézi föl egy osztrák hadifogoly. – Itt állították össze azokat az új szerb ezredeket is, amelyek a legutóbbi sorozás alkalmával bevált fiatal gyerekekből alakultak. Az utcák itt is tele voltak kiéhezett hadifoglyokkal, akik nap mint nap egy falat kenyér után kódorogtak. A betegekkel s halottakkal, akik az utcán estek össze, nem törődött senki, legföljebb egy-egy jobbérzésű bajtárs ment a szerencsétlenek segítségére. Sokszor találkoztam emberekkel, akik mint az állatok, négykézláb másztak, mert a gyaloglás alkalmával az éles kövek s bozótok teljesen feltörték talpukat, úgyhogy lábuk megdagadt és rálépni sem tudtak. Akármerre nézett az ember, mindenfelé csak pusztulást, nyomorúságot látott.”

Hóban, fagyban menetelő hadifoglyok. Forrás: Hadifogoly magyarok története I. kötet

Az árnyékhadsereg száz éve, 1915. november 27-én Struga „román” templománál gyülekezik. A pópa imát mond, majd felharsan az őrök hajde, hajde kiáltása. Mintha barmokat indítanának a vágóhídra. Irtózatos hózivatarban lódul meg a tömeg, többé nincs várakozási idő, nincsenek átmenetek, a mezítlábas bakák és a fegyveres katonák már az út elején tucatjával hullanak. Nem maradt több tartalékuk, sem hitük. Hogyan is maradhatott volna? Szöllősy Aladár hadnagy felsegít egy összecsukló fogoly katonát, aki egy szál alsónadrágban, mezítláb botladozik mellettük.
– Gyerünk tovább! – förmed rá az őr. – Nincs idő, itt nem lehet segíteni!
Kegyetlenül igaza van.

Az albán havasok labirintusában. Samson Csernov fotója

A gátak Struga fölött szakadnak át: lop mindenki, amit ér, ha fogoly, ha őr, úgyhogy az albánok már előre eldugják az élelmet, amikor meghallják közeledtük hírét. A csontvázak letarolják a kerteket, az ellenálló arnautákat egyszerűen leütik vagy megölik. „November 27-én nagy hózivatar közepette kísérnek vissza Albániába – írja Szakraida István naplójában. Eleinte csak szelíd hóesés volt, de mikor felértünk a hegyek közé, szél kerekedett, mely arcunkba vágta a havat s lélegzetünket is megállította. Erőtlenül, támolyogva mentünk a havas úton, szinte minden lépésnél elvágódva s meghemperegve a mély hóban. Ezen a borzalmas vidéken, ebben az ítéletidőben ismét találkoztunk szegény katonáinkkal s tollam gyenge ahhoz, hogy leírja azt a hajmeresztőén szörnyű állapotot, amelyben a szerencsétlenek voltak. Mezítláb, sokan csak alsónadrágban lábolták a mély havat. Ők már szembe jöttek velünk és azt mondották, hogy visszarendelték őket Sztrugára, mert a hó miatt nem lehet tovább menni. Sokan közülük ott rogytak össze szemünk láttára s lehelték ki lelküket. Szegények már hetek óta nem kaptak enni; a szerbek azt mondták, hogy egyenek azt, amit találnak. Eladták ruhájukat, takaróikat, csakhogy vehessenek az árán valamit. Éjjel a nagy hidegben aztán megfagytak. Akiknek még jártányi erejük volt, azok a hegyi falvakban ennivalót loptak, néha baromfit s azt falták fel, úgyszólván félig nyers állapotban. Lophattak zavartalanul, hiszen szerb őreik jártak elől példával. Némelyik katonánknak adtunk egy harapás kenyeret vagy egy kevés pénzt, de magunknak is alig volt s amikor ez is elfogyott, bizony félrefordítottuk fejünket, hogy ne lássuk a rimánkodó arcot s a felénk nyúló kezet” – ismeri el Szakraida István hadnagy. 

Oda-vissza az Ohridi-tónál, majd újra az albán hegyek között

Az út mentén heverő dögökre, mint a legyek, rajokban zuhannak a katonák. Egyikük „fáradtságtól összeesett, de még élő teherhordó szamárra lett figyelmes. Azt hitte, hogy már nem él s kivágott belőle egy darab húst, mire a boldogtalan állat felemelte fejét s ránézett támadójára. De még ez a kínos meglepetés sem zavarta meg a többieket abban, hogy percek alatt föl ne darabolják a szerencsétlen állatot. S amikor egy szamárnak metélik föl az oldalát, az egyszer csak magához tér, s kétségbeesetten nyöszörög” – örökíti meg az osztrák hadifogoly.
A haláltáncot egyre pörgőbb ritmusban járják.

Lódögből táplálkozó szerb katona. Samson Csernov fotója

Ohrid, Struga környékén sokan gondoltak szökésre. „De hova, merre szökjenek pénz, élelem s testi erő nélkül? A legénységből, akik itt már minden őrizet nélkül kódorogtak, koldultak, sokan el is maradtak, elbújva emberséges albánok, macedónok házaiban, vagy a hegyek közt, erdőkben, barlangokban, vízmosásokban. Egyik hegytetőn mintegy 150 szökni készülő hadifoglyot lepett meg az éjjeli hóvihar. Valamennyi megfagyott” – írja Faragó László Szerbia összeomlása 1915-ben című 1935-ös könyvében.

Az Ohridi-tó partvidéke néhány hónappal a halálmars után. Fotó: Fortepan – Urai Dezső

Megyünk hát mi is ezen a pokoli útvonalon tovább, körbe az Ohridi-tó partján futó országúton, és ahogy a foglyok, mi is érintjük ismét Strugát, majd megindulunk nyugatra, az albán határ felé. A szemerkélő esőt hirtelen vad felhőszakadás váltja fel, s ahogy emelkedünk, könyörtelen jégverésbe megy át, mintha tudná a táj, milyen céllal bolyongunk a hegyek között. Be kell állnunk egy benzinkúthoz már az albán oldalon, onnan csodáljuk a hegyoldalban húzódó bunkermezőt, a kupolákon megcsillanó napfényt és azt a házaspárt, amelyik feltehetően zöldséget pakol az egyik bunker gyomrába. Változnak az idők!
  

Bunkermező az albán–macedón határon. Fotó: Major Anita