Ahonnan az angolnák

Görögkeleti kápolna a felduzzasztott Fekete-Drin partján, a macedóniai Lukovó közelében.
Fotó: Major Anita

Nem csak a megszokottá vált vánszorgó csontvázakkal lehet összefutni a strugai országúton, és nem is csak kutyagoló francia matrózokkal, amerikai vöröskeresztes nővérekkel vagy brit újságírókkal, akik az első adandó alkalommal hazaküldik kétségbeejtő tudósításaikat a sokat szenvedő szerb hadseregről és népről, hanem többek között itt találkozhatunk olyan prominens személyiségekkel is, mint Wéber Bélával, a budapesti Operaház szépreményű első hegedűsével, aki éppen azzal üti el idejét, hogy mázsás köveket cipel a vállán társaival együtt, ezzel is támogatva az útjavítások nehezen haladó munkálatait. Wéber Béla és társai munkakedvét bocskoros szerb őrök nem hagyják lankadni, amihez olykor a puskatust is igénybe veszik.

Esőfelhők Debar után. Fotó: Major Anita

Mi magunk is a strugai országút felé tartunk, miután elhagytuk Debárt, és egyre közeledünk Macedónia egyik legmisztikusabb látnivalójához, a hatalmas hegyekkel és görögkeleti ájtatossággal övezett Ohridi-tóhoz. Debár után a Fekete-Drint ismét az a megtiszteltetés éri, hogy tekervényes tóvá duzzasztják, amelyre jókora esőfelhők kúsznak éppen a környező hegyekből, miközben fél szemünket a szerpentinen, a másikat meg – ahogy mondani szokás – a festői tájon tartjuk. A tóból már csak keskeny folyóvá szelídül vissza a Drin, egyre közelebb vagyunk a forrásvidékhez, szurdokba szorul a víz és mellette az országút is, amelyből kisebb mellékutak nyílnak, a végpontjukon vén ortodox kolostorokkal. Áthajtunk az érdektelen Lukovón – „Délután Lukovo község közelében egy hegy lejtőjén levő sátortáborban szálltunk meg, míg a szerbek házakban nyertek elhelyezést. A hideg éjtszakát nyolcan kellett volna egy-egy sátorban eltöltenünk, ahol még hat ember is alig tért el. Vacsoránk levesből állott”, panaszolja Szöllősy hadnagy –; majd kiérve a hegyekből végre elérjük Struga városát.

Szurdokban haladunk tovább a Fekete-Drin forrásvidéke felé, amerre a foglyok is száz éve.
Fotó: Margittai Gábor

Ez az a pont, ahol a Fekete-Drin kiszakad az Ohridi-tóból, megkezdi kacskaringós vándorútját az albán havasokon át, elhaladva Peshkopije, Szlatina, Bicaj és Kukës vidékén, Ljumkulánál egyesülve a Fehér-Drinnel, a Fierza- és a Komani-víztározóvá dagasztva; majd az egyesült Drin megindul az Adria felé, de mielőtt elérné a tengert, ágakra szakad, eljut Skodra városához is, míg a másik ága Lezhánál éri el az Adriát. Nagyjából ezt az útvonalat teszik meg a nevezetes strugai angolnák is, amelyek a macedónok szerint innen kezdik meg a világon leghosszabb útjukat a felfoghatatlan távolságban fekvő Sargasso-tenger hínármezőiig, ahol ívnak, szaporodnak. Valamivel jobban jártak az osztrák–magyar hadifoglyok 1915 novemberében, akiknek „visszafelé”, folyásiránnyal szemben „csak” Ljumkulától kellett gyalogolniuk át a hegyeken és szurdokokon, hogy november 23-án végre tábort verhessenek az Ohridi-tónál. És a tisztek kezet rázhassanak Wéber Béla szépreményű első hegedűssel is, aki csak vonakodva tette le a követ a válláról, tudván, hogy ezért a megtiszteltetésért nagy árat kell fizetnie.

Az Ohridi-tó Strugánál. Képeslap

Bármilyen elragadtatott szavakkal nyilatkozzon is magáról a város, Struga nem szép hely. Ami jelentős teljesítmény a nap minden szakában delejes erőt sugárzó Ohridi-tó partján. Struga büszke a világ tengereit végigtúrázó angolnáira; a minden évben megrendezett költészeti fesztiváljára, amelynek során a világ költői felolvassák verseiket a betoncsatornába szorított Drin hídjairól, a romantikusabb hatás kedvéért. Struga büszke fekvésére és sok ezer éves történelmére, ókorára, kora keresztény bazilikájának maradványaira, barlangtemplomaira, a Drin-parti sétányaira, amelyet szintén ellepnek a költők a fesztivál idején – nekünk azonban egy a jugoszlavizált városok közül, szürke modernségével, tolakodó forgalmával és sárba süppedt parkolóival.

Betonpartok közé szorulva kezdi meg a Drin vándorútját Strugában. Fotó: Major Anita

Rokonszenvünket az sem erősíti, ami görögkeleti templománál vár bennünket. (Ez a templom jelentős pontja lesz a halálmarsnak, de csak napokkal később…) A Szent Györgyről elnevezett, alacsony és jelentéktelen külsejű istenházát könnyedén megtaláljuk, annak rendje és módja szerint megkezdjük feltérképezését, bejárását, és felvételeket is készítünk róla, mint bármely más érdeklődő turista.

 

A XIX. században épült strugai Szent György templom fontos pontja volt a halálmarsnak. Fotó: Margittai Gábor

Először csak egy idősebb férfi figyel fel ránk, aki unokájával éppen a papi sírköveket járja végig. Morcosan néz ránk, de nem szól. Aztán odainti a temető őrét, aki hevesen gesztikulálva megpróbál elzavarni bennünket. Nem értjük, nem foglalkozunk vele, folytatjuk munkánkat. Egyre idegesebbek az öregek, egyre jobban rázzák felénk az öklüket. Aztán a temetőőr eltűnik a templom mélyén, majd hosszú fekete szakállú, középkorú szerzetessel és más előkelő férfiúkkal kerül elő. Mi még mindig a kerítésen kívül állunk, épp csak az objektíveket dugjuk át a rácson, hogy senki érzékenységét meg ne bántsuk, de a szerzetes bosszúsan ránk förmed. Nem értjük. Javasoljuk, váltsunk angolra. Átvált. Kérdi, mit csinálunk itt. Elmondjuk. Nem hisz nekünk. De mégis, mit akarunk itt. Megerősítjük: az 1915-ös halálmars, „albanska golgota” – kinek mi tetszik – nyomait kutatjuk, dokumentáljuk. És a Szent György templom meghatározó állomás volt. Sok ember számára utolsó menedék, mielőtt meghalt volna.

Egyezkedés a templom kerítésénél. Fotó: Major Anita

Amikor kis történeti hátteret is festünk, valamelyest megnyugszik. Azt mondja, nemrégiben feltörték a templomot, és megkárosították őket. Azt hitték, mi is csak azért készítünk felvételeket, hogy felmérjük a terepet betörés előtt. Jelezzük neki, hogy nincs ilyen szándékunk. Azt mondja, az jó, úgyis készültek rólunk is felvételek, rendszámunkat is felírták. Biztosítjuk arról, hogy ez nagyon megtisztelő nekünk is, az autónknak is.

Ahol a Fekete-Drin kiszakad az Ohridi-tóból… Fotó: Major Anita

Jól tudjuk, hogy a jelentős albán lakosságú Strugát is sújtja az ősi macedón–albán ellentét, a derék szerzetes nyilván igyekezett meghatározni helyünket ebben a kétes dimenzióban. Amikor kiderült, hogy más dimenziókhoz van közünk, egyszerre barátságos lett, körbevezetett a templomban, odabent is hagyott fotózni, büszkén valóban csodás ikongyűjteményükre, amely a XIII. századtól a XIX. századig mutat be értékes darabokat. Van tehát mit félteniük. De a halálmarsról az itteniek nem sokat tudtak. Gyakorlatilag semmit.

Az út az Ohridi-tó partján vitt és visz tovább. Fotó: Major Anita

Amikor 1915. november 23-án az osztrák–magyar fogoly tisztek kiértek a hegyszorosból, és megpillantották a Sár- és Mirdita-hegyláncok föléjük magasodó tömbjeit, tudták jól, hogy az ohridi katlanba értek. Szöllősy Aladár természetesen ezt is feljegyezte: „Délben Sztrugán mentünk keresztül, mely a felső ochridai tó partján épült. Élénk forgalmú, jellegzetes keleti város, apró faházakkal. A város uccái telve a mi katonáinkkal, akik látszólag itt is szabadon élnek. Vagy inkább talán halnak.”