Félhold az Ohridi-tó fölött

 

A Szent Jovan Bogoszlov templom az Ohridi-tónál. Fotó: Major Anita

Több száz torokból harsan fel a csatakiáltás, s mielőtt elhalna moraja, ugyanilyen zord és ellentmondást nem tűrő énekké forrnak össze a hangok. Zárt rendben, fejüket az égnek vetve masíroznak a törökök, kezükben lobog a vérpiros félholdas zászló, amerre menetelnek, megáll az élet. Döbbenten megtorpanunk mi is; majd felfejlődünk a hegytetőre kapaszkodó sereg utóvédjének, lássuk, mi lehet az ostrom tárgya. A sokat látott Ohrid utcáin megdermednek a járókelők, és amikor fölérünk a Plaošnik platójára, és a törökök hadrendbe fejlődnek a Szent Panteleimon kolostor előterében, már mindenre fel vagyunk készülve.

Törökök a Szent Panteleimon kolostornál. Fotó: Major Anita

Az énekszó egy csapásra elnémul, lobog a félholdas zászló, megfeszülnek az arcok: állunk az Ohrid fölötti hegy tetején a szláv kereszténység ősi központjában, a Szent Kelemen által alapított hajdani egyetemnél, amely ezrével bocsájtotta ki a nagyvilágba az ortodox vallást, szemléletet és ábécét – magát Bizáncot! – terjesztő diákokat, Cirill és Metód utódait, és várjuk, hogy most mi lesz.

Cirill és Metód szobra Ohridban. Fotó: Major Anita

A kék egyenruhás, csíkos nyakkendős, egyensapkás ifjú török diákok azonban nem a szláv kereszténység ősi központja miatt jöttek ide. Hirtelen sarkon fordul a csoport, és megindulnak a klastrom oldalában lévő, kívülről jelentéktelen kis épület lépcsőjén. E lépcsők Sinan Çelebi türbéjéhez, a kegyes ohridi muzulmán férfiú XV. századi sírjához vezetnek, illetve abba a korszakba, amikor a tekintélyparancsoló bizánci rendházakat és templomokat még tekintélyesebb mecsetként üzemeltették az oszmán hódítók és délszláv vazallusaik. A fiatalok közé keveredünk, szóba elegyedünk velük, kedvesek és közlékenyek, csöndes áhítattal lépnek be a türbe zsebkendőnyi udvarára.

Çelebi türbéje. Fotó: Major Anita

Az Ohridi-tó és a partjaira tapadó falvak, városok, kolostorközpontok ma is nyugtalanító, sötét miszticizmust árasztanak magukból, és ehhez sírlátogató török diákok sem kellenek. Ugyanaz a kissé félelmetes és zavarba ejtő, valahol a szent és a barbár peremén egyensúlyozó misztérium ez, mint amelyet az ortodox szentélyek sugároznak a régi bizánci világ bármelyik pontján, járjunk éppen a törökországi Kappadókia történelem előtti időkbe süppedt barlangtemplomaiban, Niš katedrálisában, a görög Meteorák sziklasípjaira emelt kolostoraiban vagy éppen szórvány-Erdély déli határvidékén, ahol római oroszlánok őrzik a görögkeletivé avanzsált istenházákat. 

Ohrid városa a tó partján. Fotó: Major Anita

Bár a mai Ohrid mindent megtesz azért, hogy az áhítatos látogatót nyakon öntse hétköznapiságával, tréningruhás turizmusával és a kolostorokat lakodalmas szállodává alakító aránytévesztésével. Néhány órára kilépünk a halálmars dimenziójából, és leautózunk a Fekete-Drin forrásáig, Szent Naum 1100 éves klastromáig, amely ma részben pazar panorámájú hotelként üzemel. A kolostor udvarán, tornyain, keresztjein színpompás, elviselhetetlenül hangoskodó pávakakasok kelletik magukat a fényképezkedő turistáknak. 

Páváskodás Sveti Naum kolostorában. Fotó: Major Anita

Lobognak a gyertyák az ikonok előtt, és az ide látogató hithű ortodoxok széles mozdulatokkal vetik a kereszteket, ám a Drint és vele a tavat is tápláló több tucatnyi forrás fölött – mely sekély tóvá szélesedik a kolostor lábánál – vigalmi negyed működik kis presszóval, vízi taxival és minden olyasmivel, amiért legalábbis rosszallás járt volna azokban az időkben, amikor a forrásokat és a rendházakat még a szentség birodalmának tekintették. De ez persze ma már csak amolyan ortodox dohogás…

A Fekete-Drin forrása. Fotó: Major Anita

Hogy az Ohridi-tó méltán a világörökség része; hogy Ohrid városában, azaz a „szláv Jeruzsálemben” szebbnél szebb templomok és klastromok bújnak meg a török házak között, amelyek belesimulnak a sziklafalakba; hogy itt építette ki Nagy Sándor apja, II. Philipposz a Balkán egyik legbevehetetlenebb erődjének alapjait; hogy egyes elméletek szerint itt fejlesztette ki Cirill és Metód a cirill, Ohridi Szent Kelemen pedig itt reformálta meg a glagolita ábécét, nos, ebből nyilvánvalóan nem sokat érzékeltek az elcsigázott foglyok, amikor 1915. november 23-án letáboroztak Ohrid városánál, majd másnap lelkesen megindultak Monastir (a mai Bitola) felé, hogy végre vonatra szálljanak, és eldöcögjenek Szaloniki lágereibe.

Ohrid fellegvára néhány hónappal a halálmars után. Fotó: Fortepan – Urai Dezső

„…az alsó ochridai tó mellett vezet utunk s a gyönyörű, meleg idő valóságos áldásként hatott ránk, kik több mint egy hónapja tartó utunk alatt többnyire áztunk és fáztunk. (…) Pihenőnk alatt leültünk a tó tiszta fövenyes partjára s végig tekintettünk a tó sima tükre felett a távolban kéklő hegyek felé, melyek alján egy alacsonyabb hegyen Ochrida vára és alatta a város fekszik. Ochrida város határában juhaklokhoz hasonló faalkotmányokban helyeztettünk el, hol bár semmiféle ételt sem kaptunk, jól aludtunk száraz páfrányból vetett ágyunkban” – hangzanak Szöllősy Aladár hadnagy mértékletes szavai. Marek János mezőberényi tanító már nem ilyen derűlátó, amikor ideér bajtársaival: „November 24.: Nehéz mars, este késő egy falu melletti erdőben. Veteményes kerteket megsturmolnak [megrohamoznak, M.G:]. Sokan ruhájukat adják el. Döglött lovakat szednek szét – éjjel Toldi szalonna és kenyér lopás.” Három nappal később ér ide Nemes Károly ómoravicai gazdálkodó, ekkorra elromlik az idő: „a hó esik, itt vagyunk az utcán elázva. Itt megtaláltuk a tisztjeinket is. Hely sehol, meg fogunk fagyni. Egy fiatal vézna katona sír, mint a kisgyermek. (…) egymás hátán töltjük az éjszakát, és mégis majd megfagyunk.”

A központi hatalmak megszálló katonái, rendfenntartói az Ohridi-tó partján néhány hónappal
a halálmars után. Fotó: Fortepan – Urai Dezső

Aztán eljön november 25-e, és itt kap gellert először a fogolymars. Utolsó erejét összeszedve vánszorgott a szellemsereg a vasút felé, amikor „egyszerre csak hátat fordítottunk Monastirnak, és ugyanazon az úton visznek visszafelé, mint amelyeiken jöttünk. Így még nem láttam embereket leverve, mint mi voltunk. Csüggedten, lehajtott fővel, egy szó nélkül megyünk egymás mellett, némikor dühös, elkeseredett káromkodások törik meg a csöndet” – veti papírra Szakraida István hadnagy ezen a napon. A bolgár sereg ugyanis elérte Monastir vonalát, elvágta a vasútat a szerbektől. S ahogy Rigómezőnél is: minél nagyobb győzelmeket értek el a központi hatalmak Szerbiában, annál gyötrelmesebb lett a foglyok sorsa. Így a halálmars, ahogy jött, úgy vonult vissza Ohridtól a télbe, hóviharba burkolt albán hegyek közé. Ha erre járunk, és megcsodáljuk az Ohridi-tó sötét rejtelmességét, ezt se felejtsük el.