Testvériség, egység – a temetőben

Albán harcosok kivégzésük előtt – festmény a peshkopi múzeumban. Fotó: Margittai Gábor

Mindig tartogat meglepetéseket az albán–macedón határvidék, és így van ez már évszázadok óta. A Fekete-Drin völgyén nem csak nyomorult hadifoglyokat tereltek föl 1915 késő őszén, de erre masíroztak hódító és megszálló seregek is, amióta világ a világ. Ide telepedtek az oszmán helyőrségek, hogy kordában tartsák a mindig lázongó, mindig felkelésre kész szkipetár törzseket. 1916-ban, nem éppen a mi dicsőségünkre, Peshkopiba települt egy osztrák–magyar megszálló egység is, amely lángba borította az ellenállás fészkeit, bőszen akasztgatott – régi jó k. u. k. szellemben –; a mai albánok mégis hajlamosak csak a szépre emlékezni velünk kapcsolatban. A törökverő Szkander bégre és Hunyadi Jánosra; az osztrák–magyar közigazgatás által lehetővé vált anyanyelvi oktatásra – egyáltalán: az albán kultúra és identitás megerősítésére.

A Fekete-Drin Peshkopi közelében. Fotó: Margittai Gábor

Állunk a Fekete-Drin partján, ócska deszkákkal megerősített, ingatag függőhídon, és nem tudunk betelni az albán hegyvidék szépségével. Alattunk nevéhez méltóan feketén örvénylik a folyó – amely mindhalálig kísérte hadifoglyainkat –, körülöttünk magas hegyek, csúcsuk kövér felhőkbe vész. A felhők mélyén falvak rejtőznek, mint Szlatina, amelyek lakossága 1915 novemberében nem csak ölte a szerbeket, ahol érte, visszacsapásként a háborús gaztettekért, amelyeket a Balkán-háborúk alatt követtek el az albán lakosság ellen, de be is fogadta a foglyok közül azokat, akik magyarok voltak. És ez így volt már Rigómezőtől kezdve: kéményekben, pincékben, padlásokon rejtegették az albánok katonáinkat, több százat is, amíg tovább nem vonult a halálmenet, hogy aztán ezek a katonák csatlakozhassanak a központi hatalmak előretörő csapataihoz.

Híd a Drinen. Fotó: Margittai Gábor

„Mikor megtudta, hogy a mellettem ülő Sarkady Sándor bajtársammal együtt magyarok vagyunk, odakuporodott elénk a szekérrúdra, s amit nem tudott szerbül kifejezni, azt őszinte örömtől csillogó szemeivel fejezte ki. Éreztük, hogy ez a fiatal arnauta kész lett volna megszabadulásunkat is elősegíteni, de a szerb csendőr – akiket a szerbek az albán támadástól való félelmükben kézigránáttal is elláttak – még a beszélgetésünket is megtiltotta” – írja Szöllősy hadnagy még Rigómezőnél, amikor feltört lába miatt szekéren utazott, s a mellette gyalogló arnauta hajcsár, törve a szerb nyelvet, megszólította őket.

A Fekete-Drin völgyében menekülő szerb lovasság.
Forrás: Ratni Album, 1914–1918, Belgrád, 1926 

Peshkopit, az albán ellenállás hagyományos tűzfészkét elhagyva visszanézünk a hegyoldalból: megbámuljuk a szétterülő, rikító színű lakótelepeket és az új mecset acélos félgömbjét meg a minaretek lándzsáit kétfelől. „Az utunk irányától oldalt fekvő albán községből a vademberekéhez hasonló zene hallatszik. Középmagas hegyek s völgyek váltakoznak utunkon s a hídnélküli folyón szikláról-sziklára ugrálva kelünk át” – jegyzi föl Szöllősy hadnagy Peshkopinál, ahol végül egy ócska, ablak nélküli török kaszárnyában kellett éjszakázniuk. „Egy kevés kukoricaszár lett volna a párnánk, ha az elől jött szerbek, csehek s bizony a mieink közül is egy pár fiatalabb össze nem szedi azokat, hogy aztán a legjobb helyekre maguk alá gyűjtve könyörtelenül nézzék, miként hajtja öregebb társuk – valahol a helyiség ajtajánál – fejét a puszta földre. Az utolsó napok sok esőzésétől átázott súlyos pokrócokat sokan nem bírták már vinni, a betegek csomagjait vivő málhásállatok pedig kidőltek s így sokan minden takaró nélkül dideregnek a hideg éjtszakákon.”

Utunk át az albán–macedón határon

Elindulunk a macedón határ felé, ugyanazon az útvonalon tovább, amelyen a foglyokat hajtották. Amikor 1915. november 18-án továbbindították őket Peshkopiból, és érezni kezdték, ahogy enyhül, melegszik a levegő, amint leereszkednek a hegyekből, ismét remény ébredt bennük. Az albániai kitérő után visszatértek Szerbiába. A latrinahíradó szerint vonatra szállítják őket Monastirnál, vége a szenvedéseknek, mennek görög fogolytáborba, ahol már nyugodtan kihúzhatják a háború végét.

Nem így alakult.

Macedón falu az első világháborúban. Forrás: Fortepan – Urai Dezső

Amint átérünk Macedóniába, Debar előtt megállunk, hogy bejárjuk az út kétoldalán fekvő temetőt. Különös síremlékek még különösebb nevekkel. Talán a jugoszláv testvériség-egység illuzórikus szellemében, de megfér itt az albán feliratos muzulmán sír – félholddal vagy kis minarettel – a cirill betűs sírral. Igaz, az albán 1978-ban, a „jugoszláv” 1976-ban hunyt el. Ma már nem biztos, hogy egymás szomszédságába temetkeznének.

Muzulmán síremlék Debárnál. Fotó: Margittai Gábor

A macedón–albán határvidék az albán demográfia és történelem egyik nagy diadala: Debar az egyetlen olyan macedóniai város, ahol a macedónok törpe kisebbségben vannak, még csak nem is másodikok a ranglistán. A 15 ezer lélek csaknem háromnegyede albán etnikumú, tíz százaléka török, bronzérmes a cigány lakosság, és leszorulva a dobogóról csupán a negyedikek a macedónok. Nem csoda, hogy magát Debart is csatolták ide-oda Albánia és Szerbia-Jugoszlávia között, harcoltak érte szkipetárok, szerbek, macedónok, olaszok, náci németek, kommunista és náci albánok, szóval állandó volt körülötte a fölfordulás.

Debarért sokan sokat harcoltak. Képeslap

Pedig ma nem egy vonzó hely, nekünk legalábbis nem ezt az arcát mutatja. Megnézzük erődszerű, vaskos toronnyal ellátott keresztény templomát (kívülről, be nem jutunk); de maga a kisváros a szokásos sáros, füstös balkáni település kordékkal, olajos traktorokkal és gödröket kerülgető teherautókkal, új dzsámikkal és bármelyik utcasarkon előbukkanó kis piacokkal.

Debar erődszerű temploma. Fotó: Major Anita

Hogy mit láttak belőle a hadifoglyok? „Hegyek és szakadékok s hídnélküli folyók váltakoztak ismét utunkon. Lisztet szállító öszvérkaravánokkal találkoztunk. Az öszvér itt az egyedüli szállítási mód, mert szekérrel a keskeny hegyi utakon közlekedni lehetetlen. Miután a nekünk kijáró mindennapi eső még alaposan átáztatott bennünket, este 6 órakor Debrára értünk. Ezzel elhagytuk Albániát s ismét szerb területen vagyunk. Debra nagyobb város, török és bolgár lakosokkal, de ezek legnagyobb részét kilakoltatták. A csehek és szerbek egy szállodába helyeztettek el s nekünk magyaroknak és a németeknek egy emeletes iskolaépület jutott, melynek még a padlását is zsúfolva megtöltöttük. Bolgár gyermekek jönnek be az iskola udvarára s főtt tököt, gesztenyét, diót, savanyú paprikát és ánizsos vizet árulnak” – tudósít Szöllősy Aladár.

Akinek maradt pénze, ehetett. A legénység azonban csöndben, már az őrület szélén éhezett. „Éhesek vagyunk, és a szerbek megfosztanak utolsó filléreinktől is. Szörnyű, hogy ki vagy szolgáltatva néhány bugrisnak, aki kirabolhat, elveheti ruháidat, és még agyon is verhet, ha úgy tartja kedve” – panaszolja a cseh Josef Šramek közlegény Debarba érve.Ezt se felejtsük el, ha ebben a határszéli kisvárosban járunk, a halálmars tizenegyedik stációjánál.