Vár állott, most tömegsír

Prizren látképe a várból a Bisztrica folyóval. Fotó: Major Anita

Nem fér a fejünkbe, hogyan tudott sakkban tartani csaknem negyvenezer embert néhány száz fegyveres. Méghozzá kivénhedt bocskoros népfelkelők ócska elöltöltős puskával, maguk is kiéhezve és reményt vesztve, akiket egy elkeseredett rohammal le lehetett volna söpörni a prizreni várdombról. Aztán szépen felszívódni a környező hegyekben… És akkor nincs halálmars, nincs Szamár-sziget, nincs franciaországi lövészárokásás és éhenhalás, és nem az történik, hogy a fogságba esett 85 ezer osztrák–magyar katonából mindössze hatezren élik túl a szerb–olasz–francia hadifogságot, és ebből a hatezerből aztán néhány éven belül sokan öngyilkosok lesznek, megőrülnek, szépen belehalnak azokba a testi és lelki bajokba, amelyeket talán éppen itt, a prizreni vár falai között szedtek össze.

Régi ágyú a várban. Fotó: Margittai Gábor

Állunk Prizren tetején, a vén koszovói vár falán, és nem tudjuk leküzdeni azt a kérdést, amely mindig felvetődik, ha nagyon sokakat nagyon kevesek tartanak fogságban. Miért nem álltak össze a foglyok, miért nem robbantak neki a szétszórt, Rigómezőnél megvert és kivéreztetett szerb seregtörmelékeknek, hiszen már hallhatták a villámgyorsan előrenyomuló osztrák–magyar, német és bolgár támadó alakulatok tüzérségének moraját. És látták a csüggedten vánszorgó szerb csoportokat, a rémült civileket és az egyre harciasabb albánságot. A hegyekben, a vad törzsek területén jelzőtüzek gyúltak november első napjaiban, és az 1912–13-as Balkán-háborúkban letarolt albán területek harcosai joggal érezhették úgy: eljött a bosszú ideje.

Prizren a hegyek karéjában. Szöllősy Aladár alkotása

Prizren teteje ugyanis nem kizárólag arról nevezetes, hogy e várfalak közé zárták be csaknem másfél hétre az ideterelt osztrák–magyar hadifoglyokat, hanem hogy néhány évvel korábban e falak közé lopakodott be egy orosz újságíró is, aki borzasztó dolgokról tudósított. Az újságírót Lev Trockijnak hívták, és 1912-ben járt itt, amikor híre ment annak, hogy a szerb alakulatok valamit titkolnak: bezárták a vár kapuit, és kitiltották innen a külföldi zsurnalisztákat. Ha Trockij nem merészkedik be, valószínűleg soha senki nem tudja meg, hogy a várban több ezer albán civil holttestét tornyozták föl a szerbek, amikor felprédálták az albán és török lakosságú Prizrent. Ám így sem derült fény a népirtás pontos körülményeire…

A vár báró Nopcsa Ferenc 1905-ös fotóján. Robert Elsie gyűjteménye. www.albanianphotography.net

Ha ma lenézünk ennek a véres történelmű várnak a fokáról, még mindig azt a mesebeli várost láthatjuk, amelyet a foglyok is megpillantottak, amikor 1915. november 3-án megérkeztek első tiszti csoportjaik, hogy aztán folyamatosan tereljék őket az erődítménybe. Akkor is boltíves, meredek hidak íveltek át a Bisztrica folyón, melyet sokkupolás törökfürdők, a Kelet ízlését tükröző, kőből emelt alacsony házak kísértek, a domboldalban görögkeleti templom tárult a bevonuló foglyok álmélkodó tekintete elé. „Az eddigi piszkos, lakatlan falvak után jól esett látnunk egy ilyen szép és élénk forgalmú várost, melyet a mi érkezésünk még élénkebbé tett. Sok piros fezes és különböző színű turbános török férfi s mindkét nembeli szép arcú gyermekek állottak sorfalat utunkon, de 13-14 évesnél idősebb lányokat s nőket nem emlékszem, hogy láttam volna” – írja Szöllősy Aladár hadnagy, akit tiszttársaival egyetemben nem a várban, hanem romos ottomán kaszárnyában helyeztek el. Érkezésük másnapján aztán belecsöppentek az Ezeregyéjszaka meséibe: „Forralt tejet, szalepet, vagyis gyökérből készült édeskés italt, főtt gesztenyét és főtt vackort, kukoricakenyeret, almát, diót, rákiját, ratlukat (szultánkenyér), dohányt, gyapjúharisnyákat (csorapé) és keztyűt hoztak ide az élelmes törökök, többnyire gyermekek s élénk zsivajjal kínálgatták árucikkeiket. Csevapcsicsot, vagyis apró kolbász vagy lepény alakra tormált vagdalt birkahúst a vevő előtt roston süt egy török s mi kíváncsian kóstolgattuk az ismeretlen ételt. Cipészek és borbélyok is jöttek, ez utóbbiak szappanhab nélkül, csupán meleg vízzel, ügyesen borotváltak.”

Prizreni árusok. Szöllősy Aladár alkotása

Ez volt hosszú időre utolsó megtisztulásuk. Prizrenben érzékelhetővé váltak a hadmozdulatok tőzsdei következményei. A szerb bankó már lyukas garast sem ért, míg az osztrák és magyar pénzért körbeudvarolták a foglyokat a kaszárnya előtt nyüzsgő alkalmi piac árusai.

A vár mai látképe a Bisztrica folyó partjáról. Fotó: Margittai Gábor

Prizren az első világháború idején

Szóval ezt a világot könnyedén elképzelhetjük a prizreni vár fokán bámészkodva, ugyanis a délnyugat-koszovói határvároska talán az egyetlen a mai köztársaság területén, amelynek óvárosát nem törölte el a föld színéről 1999-ben a szerb hadsereg büntető hadjárata. Melynek kifejezett célja volt a koszovói albán múlt látható örökségének pusztítása is. Prizren ma Koszovó második legnagyobb települése, amolyan kulturális főváros, amely 1915 novemberében egy magyar honvéd századosnak köszönhette létét. Így ha idelátogatunk, ne feledkezzünk meg sem a századosról, sem a több tízezer osztrák–magyar fogoly itteni napjairól. Prizren volt a halálmars kapuja, a fogolygyötrelmek hatodik stációja.