Az utolsó vezír

Pekinje városközpontja. Fotó: Margittai Gábor

 
Teljességgel kizárt, hogy elkerüljük a Párt Acélját, ha Elbasanból nyugati irányba távozunk, és vetünk egy pillantást az út mellett elterülő szennyes, leharcolt, szétmálló fémipari gyárszörnyetegre, amely Enver Hodzsa eltökéltségét dicséri. Az albán diktátor 150 hektárra álmodott vas- és acélkombinátot a kilencszázhatvanas évek elején, és a kínai testvéreket hívta meg, hogy ez az álom valóra váljon, majd mint „Albánia második nemzeti felszabadítását” hirdethesse a gyanakvó és irigy imperialista kapitalizmusnak. Ez a felszabadítás letarolta a Szkumbi folyó völgyét, felszaggatta vasúti sínekkel és aszfaltutakkal a földeket, és a Párt Acéljából mára csak ímmel-ámmal működő roncsokat hagyott azon a területen, ahol 1915-ben osztrák–magyar foglyok indultak a tenger felé.

Szöllősy Aladár alkotása

De mielőtt elindultak volna, ezek a foglyok is kénytelenek voltak földúlni Elbasan földjét: a muzulmán temetőt. Nem az iszlám és követői iránt érzett gyűlöletből – hiszen sok derék albán muzulmánnak köszönhette sok magyar az életét –, hanem pusztán azért, hogy ne fagyjanak meg éjszaka. „Tábortüzeket gyújtottak, s sírkövekből csináltak maguknak tűzhelyeket s pihenőhelyeket” – emlékezik egy legénységi hadifogoly.

Pihenő szerb katona Albániában. Samson Csernov fotója

Teljességgel kizárt volt, hogy a baj elkerülje a legyengült katonákat, amikor leértek a hegyekből, kiszabadultak a fagy markából, s kapaszkodásban és ereszkedésben begörcsölt izmaik elernyedtek. A szokatlan enyhe időben szomjúság gyötörte őket, s egyre többen térdeltek le az út szélén, és hagyták figyelmen kívül a figyelmeztetést: pocsolyából tilos inni! Szürcsölték, megállíthatatlanul nyeldekelték a zavaros vizet, sokszor már az sem érdekelte őket, ha a sáros teknő másik szélén lódög vagy emberi hulla hevert. Ittak és ittak, és a miazmás vízzel magukba szívták azt, ami több áldozatot követelt aztán, mint a havasok.

Ebéd halottakkal: szerb katonák ellátmányt vesznek fel egy albán faluban. Samson Csernov fotója 

Úgy tűnik, a hegyek végre eleresztenek bennünket is, amint a Szkumbi szeszélyes kanyarjait követve elérünk Pekinjébe. Egyre több az olaj- és citromfa, ahogy az írva is vagyon. „Utunk olaj- és cédrusták között a Skumbi völgyében vezetett. Az út mellett egy katonánk holtteste feküdt. Az idő enyhe, de az utak teljesen elhanyagolt állapotban s vagy hatszor kellett a Skumbi mellékfolyóin térdig érő vízben átgázolni. Este még egy kellemetlen átkelésünk volt egy folyón, melyen valami rozoga vesszőfonású palló vezetett keresztül” – jegyzi föl Szöllősy Aladár hadnagy. „Hőség uralkodott. Pekinjébe érkeztünk teljesen kimerülve” – egészíti ki Szakraida hadnagy.

Pekinje régi várának romjai. Fotó: Major Anita

Míg Elbasan az erő és a háború városa már a nevében is, addig a kisvárosias Pekinje – a török bekleyin szóból származtatva – „a vendégszeretet helye”. Azonnal e hely központjába sietünk, kezünkben Szöllősy Aladár festményének digitális másolatával, és mint már korábban is, bele kell törődnünk abba, hogy a hősiesen jegyzetelő és vázlatoló hadnagy sokszor emlékezetével egészítette ki képeinek hiányzó foltjait. Így volt ez a mirakëi híd esetében, és így van most azzal a különös, távolságtartó kis mecsettel is, amely Pekinje közepén dicséri Allahot és az ő követőit. Alapvetően minden stimmel, és semmi sem: megvan az óratorony és a szokatlanul karcsú, magas minaret is, de az arányok valahogy nagyon mások. És ez nem magyarázható meg kizárólag azzal a ténnyel, hogy Enver Hodzsa itt is kifejtette áldásos tevékenységét. Mivel Albániát ateista államnak nyilvánította, következésképp a mecseteket és templomokat okafogyott épületfajtának, az iszlámot pedig tiltott vallásnak – a pekinjei mecsetet is leromboltatta, csupán az óratornyot és az előcsarnokot hagyván meg. Hiszen az még alkalmas volt kávéháznak… De Szöllősy Aladár valójában az épületek egzotikumát és lelkét festette meg egyszerre. Ilyen formán, ha a részletek nem mindig stimmelnek is, a fogoly hadnagy mégis pontosan azokat az utcákat, dzsámikat, vitatkozó albán parasztokat hozta haza magával, és festette meg később őket könyve számára, amelyeket és akiket az osztrák–magyar katonák az út során láthattak.

Szöllősy Aladár festménye

Itt, a pekinjei mecset udvarán gyülekeztették a tiszteket 1915. december 5-én délután. „A lenyugvó nap aranysugaraitól ragyogó égboltból élesen válik ki az óratorony és a minaret, melynek csonka tornyából a müezin kelet felé fordulva, csengő hangján hívja imára a hithű mohamedánt: La illah el allah Mohamed razul allah.” Mint Szöllősy feljegyzi továbbá: „A szerb parancsnokság a papilak udvarán hosszadalmas névsorolvasást tartott, mely alatt a nyárias szép meleg időben a fűbe leülhettünk s körülnézhettünk. Az udvaron egy török főpapnak ráccsal körülvett sírjára egy teljes nyílásban levő rózsatő ágai borulnak. Befejeződött a névsorolvasás is s ez alkalommal megtudtuk, hogy közülünk is szedett áldozatot a borzalmas albán út, amennyiben Binder Károly százados, a 4-ik népfelkelő ezred egyik zászlóaljának parancsnoka még Elbassan előtt lemaradt s az idősebb ember a kiéhezettségtől legyengülve, ott pusztult el az úton, távol hazájától, Erdélytől, ahol Nagyszebenben édes anyja és felesége hiába várják.”

Binder Károly balról a második. A fotó még Szerbiában készült.
Forrás: Hadifogoly magyarok története I.

Pekinje dzsámija azonban nem csupán e szomorú névsorolvasás miatt fontos számunkra: az építtetője az az albán származású Abdurrahmán pasa volt, aki karddal a kezében esett el 1686-ban Buda ostromakor, olyan bátorságot és elszántságot mutatva aggastyán létére, hogy ellenségeinek késői leszármazottai nem hagyhatták, hogy emlékezete fenn ne maradjon. A pasa elestének helyszínén ma emlékkő áll: „A 145 éves török hódoltság utolsó budai helytartója, vezír Abdurrahmán Abdi Arnaut pasa e hely közelében esett el 1686 nyárutó hava 2. napján délután életének 70-ik évében. Hős ellenfél volt, békesség vele!”
A Pekinjétől a tenger felé vezető úton azonban az ellenségek már nem dicsérték egymás hősiességét.

Abdurrahmán pasa dzsámija. Fotó: Major Anita