Szétbombázott remények

Ütközet az Adrián

Nem sokkal azután, hogy leértek a hegyek lábához, és meglegyintette őket a langyos síkvidéki levegő, hullani kezdtek, mint a legyek, mert az út mohón darálta a legyengült embereket. Valóságos hullaszőnyeg borította a Pekinjéből nyugatra futó országutat, és aki még nem volt halott vagy élőhalott, az sírva-kántálva koldult a falvakban, lopta az albánok tyúkjait, de még a kutyáit is, legelte a füvet a kecskék elől, és már az sem zavarta, ha a nekidühödött parasztgazda beledurrantott a flintájával. De ami a legszörnyűbb volt: az osztrák–magyar foglyok egymás ellen fordultak.

Lódögöt marcangoló szerb katona. Samson Csernov fotója

Félholt ember feküdt a földön, fölötte két bosnyák álldogált.
– Mit csináltok itt? – kérdezte egy cseh baka tőlük.

– Nem tud menni a bajtársunk – felelték sajnálkozva a bosnyákok.Kinyitotta szemét a beteg férfi.

– Nem vagyok bosnyák, cseh vagyok – suttogta elhaló hangon. – Csak arra várnak, hogy agyonüthessenek és kiraboljanak.

Živković táborparancsnokot közben ette az unalom. Hogy méltó szórakozást találjon magának, körútra indult a pihenő foglyok között. Janota, a cseh szakács ebben a nem túl szerencsés időben indult el gyanútlanul egy közeli facsoport felé, amikor rotyogó üstje alól kifogyott a tűzifa. Felfigyelt erre Živković őrnagy, és megragadta az első puskát a sátrak mellől.
– Most kipróbálom, mennyire pontos az irányzék – mondta a tőle megszokott kifinomult iróniával. Célzott, lőtt, Janota a hasához kapott, majd feldőlt, mint egy krumplis zsák.
– Sajnos bemozdult a karom, a fejére céloztam – ismerte el Živković körülötte álló katonáinak. Amikor az egyik fogoly orvos megkérte őt, hadd vitesse a sebesült szakácsot Elbasan kórházába, a parancsnok megtagadta: 

– Hadd pusztuljon, elég szerbet ölt meg!

Ha tehették, Milutin Živkovićot már a saját emberei is kerülték. Ahol megjelent, rettegést keltett. A magyarokhoz azonban valamiért különösen ragaszkodott. Négyen közülük itt untak bele abba, hogy útépítéshez kiosztott lapátjukat cipeljék, amiért három órára kiköttette őket, míg el nem ájultak a fájdalomtól. Amint magukhoz tértek, asztalához ültette őket, csevegett velük, mintha csak egy zimonyi kertvendéglőben boroznának, miközben a cigánnyal húzatta nótájukat. Másnap újra kiköttette a magyar bakákat, és élvezettel szemlélte szenvedésüket.

Az Elbasan–Kavaja–Durazzo útvonal. Ki a hegyek szorításából

Ezen a sík, jellegtelen, ingerszegény vidéken autózunk most mi is, s minél síkabb és jellegtelenebb vidékre jutunk, annál kevesebb az esélyünk arra, hogy azt láthassuk, amit katonáink láttak száz évvel ezelőtt. Magyarországi Albánia-járók figyelmeztettek, hogy a síkság semmi látnivalót nem kínál már, csak a hodzsai falanszterépítészetet megörökítő településeket. Sem történeti, sem természeti szépséget. Ebben azért nem lett egészen igazuk…

Az albán síkság. Fotó: Major Anita

Amikor kiérünk a sztrádára, amely a déli Vlorát köti össze Durressel – a régi Durazzóval –, villámgyorsan át kell értékelnünk, amit addig a közlekedésről tudtunk. Először csak néhány vakmerő paraszt szalad át előttünk, majd mászik át a sávokat elválasztó korláton, aztán feltűnik az első öszvérhuszár, aki a legnagyobb nyugalommal kocog a pályán szemben a forgalommal. Még ledermedni sincs időnk, amikor autók száguldoznak ugyancsak velünk szemben, mintha ez itt népszokás volna, tolatnak és manővereznek, újabb egykedvű öszvérek kocognak, néha egy-egy tehén is, és még több ember szalad át az út túloldalára, mintha osztanának ott valamit – úgyhogy leginkább abszurd videojátékra hasonlít már az egész.

Nagy a forgalom a mellékutakon is. Fotó: Major Anita

Szöllősy Aladárt hadnagynak is feltűnik, hogy ez a világ már nagyban eltér mindattól, amit eddig ismertek a magyarok. „A szekérnek egy különös alakjai láttuk itt. Ember magasságú, két nagy kerekű talyigába fogott apró fajtájú teheneket vagy bivalyokat hosszú bottal kormányoz az albán.” De maga „az albán” is érdekes látnivalóval szolgál, és Szöllősy most sem tudja megtagadni a benne szunnyadó néprajzi felfedezőt: „…bár munkában voltak, mintha ünnepi viseletben lettek volna. Ujjas mellényükről fekete rojtok lógnak s pomponokkal vannak díszítve. Fejükéi kis fehér sapka fedi, fehér vászonnadrágukat színes övvel sokszorosan csavarják körül s mindeniknek lábán cipő van. Nagyon érdekes alakokat lehetett közöttük látni s úgy tűntek fel, mintha szégyelnék a munkát s úgy álltak ott, mintha semmi közük sem volna az útépítéshez.”

Szöllősy Aladár alkotása

Már közel jártak Durazzóhoz és a menedéket jelentő kikötőhöz, már elérték Kavaját, amikor jött a rettenetes hír: a központi hatalmak hajói és tengeralattjárói rommá lőtték a tengerpartot, elsüllyesztettek több szállítóhajót, úgyhogy a menet nem megy tovább, legalábbis erre nem, mert a halálmars újabb gellert kapott. Irány dél, a szenvedésnek sohasem lesz vége!

Kavaja semmi érdekeset nem kínál, gyorsan átutazunk rajta, majd mi is gellert kapunk, és visszafordulunk déli irányba, hogy kövessük a reményüket vesztett foglyok útját. Most nem az öszvérek, hanem mi megyünk szembe saját magunkkal, és az építés alatt álló, betonfalakba futó csomópontok útvesztőjéből kievickélve elindulunk egy keskeny úton, amely fokozatosan embermagas nádfalak közé fut be. Elértük hát a rettegett mocsárvidéket, ahol a hadifoglyok levetették utolsó emberségüket is.