Pelikánok földjén

Lezuhant repülőgép a mocsárvilág szélén. Fotó: Major Anita

 

Lenyűgözőnek is nevezhetnénk az előttünk elterülő mocsárvidéket, ha nem tudnánk, hogy több ezer osztrák–magyar hadifogolyból, menekülő szerb katonából és civilből szőtt hullaszőnyeg terül el a mélyén. Aki mindezt nem tudja, az persze gyönyörködhet a sós lagúnák szélén nyíló, színpompás mocsári virágokban, a nádfalak fölött lebegő, légies pinealigetekben és a természetes csatornák zegzugainál megcsillanó tengerben. Vagy elveszhet a vörösesbarna parti homokdűnék között, amelyek olyan ritkaságokat rejtenek, mint például egy elnéptelenedett napozókörlet, egy kávéház vagy egy orrával a homokba fúródott kisrepülőgép.
 

Láp a Szkumbi és a Semeni folyók között. Fotó: Major Anita

A Szkumbin átkelve a túlparton ismét lekanyarodunk a főútról, és meg-megállva, lassan csordogálunk a keskeny aszfaltösvényen, mely a mediterrán fenyőerdő mélyére vezet. Amikor Divjakët elhagyjuk, és kiérünk a művelt területek szélére, az út két oldalán szögesdrótkerítés tűnik fel, nyilván a járatlan utazókat igyekszik távol tartani attól, hogy bemerészkedjenek a mocsárvilágba. Hosszú homokdomb vágja el az Adriától a nevezetes Karavasta Nemzeti Park sós lagúnáit, amelyekben többek között a dalmáciai pelikán is honos, és telente zűrzavaros ricsajjal madárritkaságok telepednek meg itt. Ezen a homokdombon nem túl széles, de annál misztikusabb pineaerdő kapaszkodott meg, egyik oldalán a tengerrel, másikon a dögletes láppal. Ez a táj az albán mocsárvilág sűrítménye.

Dokumentálás és öndokumentálás a mocsárban. Fotó: Major Anita

Végtelen nádasok, zsombékos rétek, úszólápmezők és gőzölgő mocsarak – így festett az ígéret földje, mire december 11-én a hadifoglyok elérték a Karavasta déli szegélyét, majd megtorpantak a Semeni folyó partján. Most nem fáztak éjszakánként, páfránylevelekből készítettek vackot maguknak, és a közvitézek fektükben nézték, hogy a szomszédos albán falvakban hogyan gyúlnak ki a házak, amint sorra járják őket a hadifoglyokból és a szerb csicsákból verbuválódó fosztogató bandák.

A szerb hadsereg is súlyos veszteségeket szenvedett az Adria partvidékén

A tiszteket még csak-csak átszállították a folyón, de a legénységnek sokáig kellett várakoznia, és minden perc késlekedés egy-egy éhhalált jelentett. Szakraida István hadnagy életében nem járt ilyen pokoli helyen: a látóhatárig mocsár húzódott, térdig gázoltak az iszapban, s akinek nem volt cipője, szalagosra hasogatta lábát az éles nádtorzsa. Pihenni egy percet sem lehetett, az ingoványban nem lehetett leülni. Olykor erdőkön hatoltak át, folyondáros ősrengetegeken, a tövises bozót még rongyosabbá tette ruházatukat. Napok óta még csak morzsákat sem láttak. „Hanem mi volt ez ahhoz a nagy éhséghez képest, mely csak most tört ki igazi erővel.” Sokan a láp közepén megbújó faluban adták el utolsó ingüket, bablevest vagy kukoricakenyeret kaptak érte. Mások egyszerűen felzabálták az állatoknak fölhalmozott nyers tököt az istálló előtt tülekedve. A következő helyen azonban már érett gyümölccsel teli narancs- és citromfákat is látott Szöllősy Aladár hadnagy, és ez új reményt adott.

Az Adria új reményeket táplált. Fotó: Major Anita

A Semeni folyó túlsó partján vonultak a legénység tömegei a tisztekkel megegyező irányba. Gázlókat kerestek. Az osztrák–magyar bakák elárasztott rizsföldeken keltek át, s aki elesett, az csöndben belefulladt a bokáig érő vízbe. Živković táborparancsnok még mindig hurcoltatta a használaton kívüli konyha üstjeit, darabja csaknem mázsányi volt. A parancsnok nyolcvanemberenként engedélyezett egyetlen tábortüzet, amikor a folyó partján végre letáboroztak. Akik többet merészeltek gyújtani, azokat bikacsökével képen törölte. Csodálatos módon nem vállalkozott senki arra, hogy belefojtsa az őrnagyot a lassan hömpölygő Semenibe.

Sokaknak nem volt kiút az albán mocsarakból. Fotó: Major Anita

Szakraida István december 12-én úgy érezte, most már tényleg közel vannak a megváltáshoz. Délelőtt 11 óra körül távoli kürtszót hallottak, s hamarosan szürkészöld egyenruhájú, ruganyos léptű olasz katonák trappoltak velük szembe. A sárkéreg borította, mocskos tiszti csoportot Fieriben vette kezelésbe az olasz hadsereg. „Már annyira ki vagyunk merülve, oly éhesek vagyunk, oly tetves, lerongyolódott állapotba kerültünk, hogy nagy megnyugvást okozott ezeknek az olasz katonáknak a látása.” Örömmámorban úsztak, amikor az itáliai szakácsok nagy porció főtt rizst tálaltak föl nekik, s nem törődtek azzal, hogy a jóemberek képén alig leplezett döbbenet ült. Kérdésekkel ostromolták őket, s ha félholtan is, de igyekeztek udvarias francia és olasz nyelvű válaszokat adni. „Az olasz tisztek elszörnyülködtek látásunkon, nem akarták elhinni, hogy tisztek vagyunk. Egy olasz ezredes biztosított, hogy vége lesz szenvedéseinknek!”
Ez ismét könnyelmű ígéret volt.