Dante hajója

Vlora kikötője. Fotó: Margittai Gábor

Ami a Vojusza árterében történt, azt csak hozzávetőlegesen lehetett szavakba önteni. A hadifogolysereg éle, a több száz osztrák–magyar tiszt az elsők között jutott át a folyón, így ők nem tudhatták, hogyan fordul a part menti várakozás lassan, de megállíthatatlanul őrjöngésbe, hogyan szakad a rossz idő a nyomorult közvitézek nyakába, akik közül sokan már olyan gyengék voltak, hogy egyszerűen belefulladtak egy sáros pocsolyába, mert nem volt, aki kiemelje onnan őket. „A gyengébbek a vízben fekszenek, azok már nem fáznak. Egyvalaki egész éjjel mászkált tiszta meztelenre vetkőzve. (…) Egy pedig hason fekve, a lába a többi között, arca egy kis vizesgödörben. Még néha felemelte a fejét levegő után kapkodva. Segítség nincs!” – írja Nemes Károly ómoravicai gazdálkodó.   

Híd a Vojuszán. Fotó: Major Anita

Maradjunk továbbra is a szikár tényeknél.„Csuromvizesen ennivaló után keresgéltünk. Rettenetes látvány tárult elénk. Csaknem meztelen bajtársak vonaglottak szanaszét a Vojusza jobb partján. Ezek már előbb ideértek s mindenüket letépték magukról s odaadták ennivalóért a környékből ide-idevetődő albánoknak. Négy napig gyötrődtünk így ebben a táborban. Négy nap alatt egyetlen egyszer kaptunk egy evőkanálnyi rizst fejenként, amit legtöbben csak úgy nyersen ettünk meg. Nem lehet leírni, ami ezalatt a négy nap alatt történt. Velünk együtt szenvedett, pusztult a szerb kísérő őrség is. Ennek a létszáma is 28-ról már 12-re csökkent. A többi…? Örökre elbúcsúzott a katonai szolgálattól! Miért kellett itt vesztegelnünk, rakásra pusztulnunk az éhségtől, mikor a folyó túlsó partján tele élelmiszerraktárak voltak, nem tudtuk megérteni?!” – írta meg a Vojusza apokalipszisét egy névtelenségéhez ragaszkodó magyar fogoly.Ha ma bejárjuk a folyó partvidékét, nehéz elképzelni ezeket a száz évvel ezelőtti, december közepi-végi napokat. Lustán és zavarosan folyik a Vojusza, nem hagy meg semmilyen emléket maga körül. A fogolynaplók azonban nem engedik feledni, ami itt történt: „Feljegyzem még ezt itt utólag, szavahihető emberek után, hogy itt, ennél a víznél a halottakat a kutyák ették széltére. Én ezt nem láttam. Aszinára szigeten azt is beszélték, hogy a mi kiéhezett foglyaink a halott bajtársaikból vágtak le húst, és azt ették. (…) A szerbek itt követték el rajtunk a legnagyobb bűnt, amikor a haldoklót rugdosták, kenyér helyett bottal ütötték-verték. 10 napig voltunk ennél a víznél a legnagyobb borzalmak között” – emlékezett Nemes Károly földműves.

A Valonába vezető régi utat olajfaligetek kísérik. Fotó: Major Anita

Pedig az átmeneti menedéket jelentő tengeri kikötő innen már csak egy nap járásra volt! A tisztek valósággal futóversenyt rendeztek, erejük utolsó tartalékait is felélve, csakhogy megszabaduljanak a szerb keretlegénységtől. Az olaszok ugyanis hezitálni kezdtek, és visszarendelték a foglyokhoz a szerbeket, hogy Itália majd csak a kikötőben veszi át az osztrák–magyar katonákat. Úgy futottak tehát a tisztek Valona felé, hogy sokszor még őreiket is lehagyták. Ezen a „versenypályán” igyekszünk most mi is Vlorába-Valonába, megcsodálva azokat az öreg olajfákat, amelyeket a hadifoglyok is megbámultak 1915. december 15-én. „… füge- és olajfákkal szegélyezett úton értük el a közeli olasz tábort, hol a katonák nagy érdeklődése mellett vonultunk a részünkre kijelölt olajfák hegyére. Tekintve, hogy tegnap óta semmit sem ettünk s még víz sem volt, hogy azzal üdíthettük volna magunkat, érthető jó étvággyal fogyasztottuk el az olaszok makaróni-levesét, melyet – látva kiéhezettségünket – éjtélkor megismételtek” – írja Szöllősy Aladár hadnagy, aki sebtében vázlatot is készített az itteni kolostorról. Később pedig festményt.

Szöllősy Aladár alkotása

A régi valonai országút ma elhagyatott: a nemrégiben épült autóút elszívja a forgalmat – az olajfaligetek és a gyönyörű hegyvidék nagyobb dicsőségére. Amikor fölérünk az utolsó hegytetőre, amelyről pazar kilátás nyílik a tengerparti katlanba szorított régi kikötővárosról, a hely fontosságát jelölő hatalmas népi tablót is megcsodálhatjuk, amely a szocialista realizmus hősi jegyeit viseli magán.

Tabló Vlora előtt. Fotó: Major Anita

Vlora élénk, nyüzsgő, ősi kikötőváros, a dór gyarmatosítók alapították az i. e. VII. században, a parthoz vezető széles sugárúton gyakorlatilag azóta hömpölyög a forgalom és a korzózok tömege. Az albán átlagnál jóval csillogóbb hely, ami jelentős részben a jól fejlett helyi csempésziparágnak köszönhető. Amikor a kilencvenes években a piramisjátékok miatt Albánia csaknem bedőlt, Vlora a zavargások egyik fő fészkévé vált. Ma azonban nyugalom van, kávéházak, modern gyorséttermek, pizzázók, elektronikai termékeket és színes csecsebecséket árusító üzletek kísérik az utat kétoldalt, majd ez az út váratlan kanyarral eléri – inkább elkerüli – az óváros néhány megmaradt épületét, a dzsámit, századfordulós hivatalnoki épületet. Semmi több nem maradt a régi Valonából, ahová ezekben a napokban futottak be az első tiszti csoportok, méghozzá a szó szoros és abszurd értelmében.

Valona/Vlora korabeli látképe. Forrás: Vasárnapi Ujság

De mielőtt beértek volna, még az utolsó akadályon át kellett gázolniuk: „úgy látszik, az agyonkínzott csapatot még nem hagyta el a nemezis. A tengerpartig még egy ingoványon kellett átmenni. A térdig érő agyagos mocsárban csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtunk előre jutni. Némelyikünknek a lába úgy beragadt az agyagos sárba, hogy csak egymás segítségével tudtunk kivergődni. Este 6 órakor végre elértük a tengert, két hónapi gyaloglásunk határát” – olvassuk Szöllősy hadnagy feljegyzéseiben.

A vlorai tengerpart, két hónapi gyaloglás határa. Fotó: Major Anita

Az 1915. október 19-én megindult halálmars tehát, miután végigvonult a dél-szerbiai dombvidéken, átkelt a csatába fulladt Rigómezőn, rövid időre megtorpant az albán havasok lábánál, de csak hogy annál rettenetesebb időjárási viszonyok között, korai hóviharban kelljen átkelni a hegyeken, aztán leért az Ohridi-tóhoz, ahonnan gellert kapva újra felkapaszkodott az albán hegyekbe, aztán megtizedelődve leért a mediterrán Albániába, hogy újabb gellert követően három folyón és a hozzájuk tartozó dögletes mocsarakon kelljen átlábalnia, miközben nem csak a láp, de a kannibalizmus is pusztított, hogy végül az útnak indított 35 ezer osztrák–magyar hadifogolyból 24 ezren érkezzenek meg, tehát a két hónappal ezelőtt útra kelt halálmenet éle december 15-én végre elérte a kikötőt – majd a tisztek fölszálltak a Dante Alighieri nevű gőzösre, mely elindult velük az elátkozottak szigete felé.De ez már egy következő történet…