Mint akit a sírból húztak ki

Velencei vár az albán mocsárvidék határán. Fotó: Major Anita

Nincs benne a szolgálati szabályzatban, mit kell tenni akkor, ha bajtársaink mocskos rongyba csavart, langyos és véres emberhússal házalnak. Ahogy az sincsen benne, hány cigarettát ér egy felkoncolt bajtárs, hány élelmesebb bajtársat tud életben tartani kiszikkadt szöveteivel; de még az sincs ebben a szabályzatban, mi a teendő, ha éjszakánként ezek az élelmes bajtársak újra és újra hajtóvadászatot rendeznek, hogy a gyengéket és haldoklókat ott üssék agyon, ahol éppen a földre rogytak. Ezen a vidéken járunk most, ahol az egykor büszke és kutyaszerbiázó osztrák–magyar katonák utolsó reménye is elveszett, és az életben maradásért már bármit megtettek volna.

Pedig 1915. december 9-én reggel, amikor elhagyták Kavaját, és a szétlőtt Durazzo helyett dél felé indultak, és a közeli városok többé egyiküket sem fogadták be, és bezárultak Elbasan és Tirana kapui is, mert a hadifoglyok a sáros pocsolyákból kiszívott miazmákat is magukkal vonszolták már, szóval december 9-ének napsütötte reggelén olyasmit láthattak meg az elgyötört emberek, ami csak kevés magyarnak vagy osztráknak adatott meg életében: a dombok és az olajfaligetek mögött, de még a ciprusok rajvonalán is túl ott csillogott a nagy víz, az Adria, amelynek partvidéke menedéket jelenthetett volna.

De nem a hadifoglyoknak.

„Bastava” község, tőle délnyugatra a vár és az Adria

Szöllősy Aladár emlékirataiból csak azt tudjuk kibogarászni, hogy mielőtt a szellemsereg végleg belesüppedt volna a mocsárba, elhaladt egy Bastava nevű községnél, ahol először a cseheket és a szerbeket, majd másnap, december 10-én a magyarokat és a németeket is átszállították a Szkumbi folyón. Azon a Szkumbin, amely a rettenetes hegyek óta hol kísérte, hol elhagyta őket, de most már kínos akadálynak bizonyult a továbbhaladásban. És a Szkumbin túl még két folyó vonaglott lustán és szétterülve az albán síkságon…

Szénaszállítás a Szkumbi partján. Fotó: Major Anita

A Szkumbi mellett futó keskeny, nádfalakkal határolt utat követve mi is elérjük Vilë-Boshtovét, ezt a jelentéktelen, isten háta mögötti, szétszórt házcsoportokból álló falut, amely a mocsárvidék peremére támaszkodva emlékezhetne a halálmarsra, talán még arra is, hol hantolták el mindazokat, akik itt lehelték ki a lelküket a parton, vagy errefelé fulladtak a vízbe – bár őket valószínűleg lesodorta a Szkumbi a közeli Adria-torkolatig. Tehát végső soron tengeri temetést kaptak, amit nyilván akkor még nem sejthettek, amikor valamelyik kis porlepte alföldi falu határában aratták a gabonát, és gyanakodva fogadtak minden olyan hírt, amely szerint kacsaúsztatónál nagyobb víz is létezik a világon.

Vízhordó asszonyok a Szkumbinál: Bathó Iván magángyűjteménye

Pedig Vilë-Boshtovétól csak három Szkumbi-kanyar a tenger, és az első kanyarban fekszik a Balkán egyetlen síkvidéki vára, mely váratlanul és megmagyarázhatatlanul ugrik elénk, miközben a folyó gázlóit keressük, amelyeket az osztrák–magyar hadifoglyok is használtak. A XV. században épített velencei erőd – VI. századi bizánci erősség alapjain – alig négy kilométerre áll a tengerparttól. Főként azokat a kereskedőket szolgálta, akik az itt leúsztatott foglyokkal ellenkező irányból érkezve, a tengerről hozták portékáikat a vad szkipetár vidékre, valamint innen vitték a gabonát a tengereken túlra. A pusztában álló magányos vár ma már romos, de gyönyörű, kisebb nyájak legelésznek az előterében. Bejárjuk a falakat, ahonnan már a tengerig is ellátni, és próbáljuk elképzelni, amint itt, a sáros Szkumbi partján kikötöttek a fényes velencei gályák…

A vár az egykori folyami kikötőnél. Fotó: Major Anita

„Nagy János földi és Kurucz földi arról nevezetes, hogy ha kapunk egy kis lisztet, se nem főzik, se semmi, egyszerűen szárazon bekanalazzák. (…) Éhen kell elveszni. Akinek nincs pénze vagy ruhája eladó, az 2-3 napig sem eszik semmit. (…) Egy folyón kell átkelnünk, az éhségtől olyanok vagyunk, mint akit a sírból most húztak ki” – írja naplójába Nemes Károly ómoravicai gazdálkodó, aztán csónakba ül negyvenedmagával, hogy átevickéljenek velük a Szkumbin, valahol éppen a vár körzetében. Kizárt, hogy a már száz éve is romos kőfalak jól őrizhető négyzetében ne éjszakáztak volna hadifoglyaink, amíg az átkelésre vártak.

Szerb katonák folyami átkelése Albániában. Forrás: Ratni Album, 1914–1918, Belgrád, 1926

Leballagunk a folyó partjára, idősebb és fiatalabb férfi bogozza halászhálóját rozoga sátruk mellett. Vidámak és beszédesek, nem zavarja őket esetlen tolakodásunk. A part nagyon meredek, szinte szakadék mélyén folyik a nem túlságosan széles, barnássárga vizű Szkumbi. Nézzük a lassan örvénylő, sodró folyót, és magunk előtt látjuk a csónakokat, amelyekkel átkeltek a foglyok, hogy egyszersmind átlépjék azt a határt is, amely a józanságot az őrülettől, az emberséget a bestialitástól választja el.

Halászok a Szkumbi innenső partján. Fotó: Major Anita