Harmadik part

Hidak a Vojusza folyón. Fotó: Major Anita

Az utolsó folyó semmiben nem különbözött az előző kettőtől: sáros kanyarokat rajzolva a szkipetár síkságba igyekezett a tenger felé, helyenként meredek partfalak között hömpölyögve, másutt széles hordaléksávot vonva maga köré. A harmadik folyó mégis a legnehezebb akadálynak bizonyult, amióta elhagyták a hegyvidéket, átgázoltak a mocsarakon, és már csak szinte járóföldre kerültek végcéluktól. Mármint a kontinens peremétől.

Innen már az olasz hadsereg kísérte a foglyokat. Fotó: Major Anita

 A Vojusza rozoga hídján bámészkodunk, és az igencsak szórványos forgalomban hol a híd egyik, hol a másik oldalára sétálunk át – próbáljuk értelmezni, mi fogadhatta az osztrák–magyar hadifoglyokat balkáni útjuk utolsó szakaszán, amikor a szerbektől átvették őket az olaszok. Egyszersmind a biztos haláltól mentve meg őket. Odalent, a folyó partján útépítő munkások kínlódnak egy markológéppel, amely bukdácsolva igyekszik a sódermezőn, a hídfőnél kisebb kecskenyáj legelészi a nagy sárga virágokat és a fekete nejlonzacskókat – egyszóval idilli kép fogad bennünket. Ez a régi országút, amelyen Vlorába igyekeztek a foglyok és olasz kísérőik, hogy végre hajóra szállhassanak, és elindulhassanak Szamár-sziget pokla felé…

Idill a hídfőnél. Fotó: Major Anita

A szerb és az olasz hadsereg között érezhető volt a különbség. Szakraida István hadnagy és a többi magyar tiszt alig várta, hogy végleg átvegyék őket, „és ezt a tetves szerb katonaságot” soha többé ne lássák. Eljutott hozzájuk annak a híre, hogy a szerbek lelőtték vagy leütötték azokat az osztrák–magyar katonákat, akik nem tudtak átkelni a mocsarakon – nehogy visszakerüljenek a svábákhoz. Frissen vasalt, tollas tányérkalapú, operetthősre emlékeztető olasz bersaglierik fogadták a tiszteket a Vojusza folyónál. Szöllősy Aladár nem állta meg, hogy maliciózusan meg ne jegyezze: „[…] a sok cikornyás kürtjelre minden mozdulatot futólépésben végeznek. Mi öreg harcosokként néztük őket, s elgondolkodtunk, vajjon ezek a fürge fiúk ott az órák hosszat tartó mocsarak s ingoványokban is oly jól fognak-e futni, és oly jókedvűek lesznek-e, mint most itt a nyárias meleg napsugárban?” Mindenesetre ez már üdítően különbözött attól, amit a Balkánon éltek át az elmúlt esztendőben. Jókora bárkába szállították be őket, s a kormányrúdnál álló bersaglieri, „mintha csak a velencei lagúnák gondoláján volna, valami olasz népdalt énekel, összes olasz őreink ott mellettünk zümmögték hozzá a refrént, valóságos velencei szerenád hatását keltvén a csöndes éjben. A túlsó partra érve, ott mindjárt lefekhettünk.”

Szöllősy Aladár alkotása

Nem volt ilyen lélekvidámító a közlegények átkelése. Az olaszoknak egy nap csupán ezer ember volt az átszállítási kapacitásuk. Akik várakoztak, azzal igyekeztek a lelket tartani magukban, hogy a remény a túlparton van, csak addig húzzák ki. „Nem kapunk enni. Lassacskán megy a szállítás. Sok halott. Éjjel hamuban aludtam” – jegyezte föl lakonikusan Marek János. Naponta ötven haláleset volt csak az ő csoportjában, temettek és temettek a lápban is. Félrehúzták a sarat, majd aláfordították a hullát, amelyet újra körbefolyt az iszap, így működött ez. „Mezítelen halottak. […] Talán holnap átmegyünk. Egy homoküregben aludtunk, alig fértünk ülni is. Ellopták a bródzsákomat dohány- és fehérneművel.” Aztán elromlott az olasz bárka, hideg lett megint, és az itt ragadtak megfagytak éjjel. A halottak száma napi 100-150 főre ugrott. Amint leszállt az este, a hadifoglyok remegve várták, hogy egymás torkának eshessenek a sötétben. Aki élelmet rabolt, és befalta, halott volt.

Sokan meghaltak az átkelés alatt. Fotó: Major Anita

A Gazetta di Venezia hosszú levelezést jelentetett meg Albániából, amely többek között arról a húszezer osztrákról tudósít, aki az 1914-ben a szerbek által fogságba ejtett 100 ezerből még megmaradt. A szerencsétlenek, akik közt 700 tiszt is található, olyan rettenetes helyzetben vannak, hogy már feladtak minden kísérletet arra vonatkozóan, hogy bármilyen ellenállást kifejtsenek. Az éhségtől és a szükségtől olyan állapotba kerültek, hogy a foglyok és az őreik is küzdenek egy falat kenyérért, kukoricamáléért, sőt a földből kihúzott gyökerekért és kórókért is, hogy egyáltalán azt rágcsálhassák. Az arra járókat lerohanják alamizsnáért, és jaj annak, aki nemet mond nekik. Csonttá vannak soványodva a foglyok, a testük tele gennyes sebekkel. Éhezés, tífusz pusztítja őket, naponta 10 és 50 közötti számban halnak meg. Aki a kimerültségtől összerogy, azt otthagyják, és a dögevő madarak prédája lesz.

Hát így. Ha netán a Vojusza rozoga hídjára lépünk, ne feledjük, hogy ez volt a balkáni halálmars utolsó előtti stációja, és hogy odalent, a folyó harmadik partján sok száz katonánk várakozik most is, hogy valaki átvigye őket.